Igazvoltotok
Ki számít igaz embernek? Mást gondoltak erről a konzervatív, monarchista főpapok és mást a törvényt a szóbeli magyarázatokkal együtt tanító farizeusok. De miközben törvénymagyarázatukban ez utóbbiak megértőbbek voltak, életmódjukban szigorúbbak, mint a görög-római szellemi áramlatokkal és politikai világgal jobban kiegyező főpapi szadduceus-párt. Magát mindkét irányzat igaznak tartotta és követői elkülönítették magukat a köznéptől. (A farizeus szó jelentése szerint is „elválasztottat” – a bűnös népnél igazabbat, tisztát – jelent.) Egyben azonban mindkét párt megegyezésre jutott: a názáreti Jézust és követőit elutasították – és erre jó okuk volt.
Jézus Krisztus kritikája ugyanis megkerülte a két csoport nagy vitáját és azt értelmetlennek tartotta. Tanításával, életével világossá tette, hogy sem a Törvény betűjéhez való ragaszkodás, sem a nemzeti nacionalizmus, sem a templomi áldozatokon való részvétel önmagában nem tesz igazzá senkit. Kíméletlen őszinteséggel mutatott rá, hogy bár a Templom és a Törvény egyaránt fontosak lehetnek, mit sem érnek a megfelelő lelkület nélkül!
Ez nem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus ne hitt volna abban, hogy igazzá lehet, sőt kell válni! Sőt, felhívja követőit, hogy törekedjenek a szentségre – ami szintén az evilágtól való elkülönítettséget, Isten számára elválasztottat, tökéletest jelent. (Előző bejegyzésemben írtam arról, mit jelentett Jézus számára Isten tökéletessége, szentsége.)
Az elkülönítettséget azonban sem a farizeusi különállás, sem a templomi, törvényi konzervativizmus nem biztosíthatja. Az elkülönítést nem lehet ilyen külsődleges módon értelmezni! A ruhaviselet, az életmód különbözősége lehet ugyan jel, de csak akkor, ha van mit jelölnie – mégpedig a lélek és a személyiség Istenben való elrejtettségét, elkülönítettségét. Ha ez nincs meg, csak képmutatás az egész. Ezért tanítja Jézus:
„Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat.
Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.” (Mt 6, 1-4)
Kinek akarsz tetszeni: Istennek, vagy az embereknek?
Valljuk be őszintén: szeretnénk az embereknek tetszeni. szeretnénk, ha szeretnének, ha elfogadnának, ha elismernének – és ez teljesen jogos emberi vágy. Így vagyunk megalkotva, és ha az Édenben élnénk, ezzel nem is lenne semmi baj. A Bukás óta azonban minden összezavarodott, életünk belső irányultsága nem Isten felé, hanem önmagunk felé mutat. Önszeretetünk képes minden felülírni, katasztrofális eredménnyel. Mondhatom ugyan, hogy én azért kürtöltetek magam előtt, hogy meghallják a szegények és odagyűljenek, de valóban ez lenne az igazság? Nem inkább azért kürtöltetek, hogy engem lássanak, amint alamizsnát osztok? Hiszen ha csak a szegények számítanának, akkor én is elmehetnék hozzájuk, minden külön cirkusz nélkül…
Most akkor nem adhatok alamizsnát, ha azt mások is látják? Dehogynem, alamizsnát adni mindig helyes és jó, az a szegényeknek mindenképp segítség. Jézus azonban felfedi, hogy az alamizsna adás – és általában a jócselekedetek – értéke nem objektív, hanem szubjektív, függ a jócselekedetet végző szándékától is!
Ha célom az emberek tetszésének elérése, megkaphatom - de mit ér az nekem? Elmúlik, miként a világ minden dicsősége. Ráadásul az ilyen jócselekedetek végzése azzal a veszéllyel jár, hogy közben képmutatóvá válok, azaz – ahogy a kifejezés mutatja – egy olyan képet mutatok önmagamról, ami nem egyezik személyiségemmel, így aztán ahelyett, hogy a jócselekedet összekötne Istennel, épp elválaszt tőle egy hamis önképpel! Önmagam bálványává válok, egy hamis kép mutogatójává a világ felé, ami végül hamissá tesz és összetör engem is.
A helyes megoldás az, ha személyiségem Isten rejtekében marad – ahogy Jézus Krisztus is ebben a rejtekben tartotta a maga tökéletes Istenségét és tökéletes emberségét. Ilyen módon valóban „nem tudja a bal kezem, mit tesz a jobb”, azaz még magamban sem dicsőítem magam, nem válok gőgössé és önigazulttá, inkább azt mondom, amire Jézus tanít egyik példabeszédében: „méltatlan szolga vagyok, csak azt tettem, amit mondtál…”
Gyakorolnom kell tehát az alamizsnálkodást, a böjtölést, a jótetteket (akár látnak, akár nem), mert hitem a cselekedetek által válik tevékennyé – de mindezt Istenben elrejtve. Így elkerülöm a hamissá, képmutatóvá válás veszélyét és ami ennél sokkal fontosabb, emberek dicsérete helyett Isten elismerését, igazolását kapom.
Az egyetlen dolgot, ami örökre megmarad.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
