Boldogok a lelki szegények
Máté evangéliumának a címben szereplő szöveg-fordítása Károli Gáspáré, a Szent István Társulaté így hangzik: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5, 3) Csia Lajos reform-munkája így hozza: Boldogok a Szellem által a szegények, mert övék a mennyek királyi uralma! E három változatból is láthatjuk, a fordítók által is – minden fordítás egyben értelmezés is -, többféleképp magyarázható szövegről van szó.
Még tovább feszíthetjük a húrt, ha utalunk Lukács evangéliumának párhuzamos ige-helyére, ő ugyanis ezt írja: „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa.” (Lk 6, 20) Lukács radikalizálja, de egyben egyszerűsíti is a szöveget, ami talán az élethelyzetével is magyarázható. Ő a szegények orvosa, így evangéliumában kiemelten foglalkozik a szegényekkel, betegekkel, bűnösökkel, nála jelenik meg Isten képe úgy, mint a tékozló ifjú irgalmas Atyja – érthető, ha Örömhírében is elsősorban őket szólítja meg, őket mondja boldogoknak.
Mi most Máté szövegével foglalkozunk, az itt olvasható boldogmondások leső, meghatározó mondatával: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” Ennek oka, hogy a „lelki szegénység” fogalmát átfogóbbnak, teljesebbnek érzem. Lelki szegény lehet életállapottól, nemtől függetlenül mindenki. Lelki szegény lehetett Dávid király és Szent József, Mózes és Pál apostol, Eszter királyné vagy Szűz Mária, ámbár egyik szegény volt a másik gazdag, az egyik sok ember vezetője volt, a másik nem parancsolt senkinek, az egyik fogságban volt és mégis mindennel ellátva, a másik szabad, ámbár szegény és menekült.
Egyszerű megközelítésben lélekben szegény az az ember, aki nem elég önmagának, aki tudja, hogy szüksége van a „másikra”, legelsősorban Istenre. Az önigazult, minden sikerét magának, a saját tehetségének, munkájának tudó ember önnön lelkében, önmagától gazdag. Úgy hiszi, hogy őt senki – pláne Isten – nem segítette, mindent magának köszönhet. Nem mondom, hogy az ilyen ember életében nincs jelen Isten! Hiszen mindannyiunkat Ő alkotott, ha nem tartana életben, nem is lennénk. Isten szeret mindannyiunkat, lelkiismeretünkön, körülményeinken keresztül is szólongat és segíteni akar – de mit tegyen azzal, aki önmaga lelkében gazdag és kiszorít mindent, amit magáénak nem ismerhet el? (Lukács evangéliumában – ő csak négy boldogságot, de mellé négy jajt is ír -, pontosan megfogalmazza az ilyen ember sorsát: „De jaj, nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigaszotokat.” (Lk 6, 24) Isten ezeknek az embereknek nagylelkű szeretetétől indíttatva ebben az életben odaadja mindazt a földi jót, amit csak adhat, mert tudja, hogy az örök életben nem tud nekik adni semmit…)
Egy egyszerű példával szeretném illusztrálni, mit jelent a lelki szegénység. Képzeljünk el egy üres edényt. Tegyünk bele először nagyobb köveket, amíg tele nem lesz. Aztán szórjunk közéjük kisebb köveket, majd kavicsot, végül homokot, míg egészen ki nem töltjük az edényt. Most ha erre vizet öntünk, a tömött edény is egy keveset még fel tud venni, mielőtt kicsurog. Az önigazult ember lelke ilyen kövekkel, kavicsokkal és homokkal teli edény. Isten Lelke, mint élő víz még így is jelen tud lenni, de lássuk be, nagyon kevéssé!
Most ha elkezdjük kivenni a köveket – önigazultságainkat, értékesnek tartott, de az örök élet szempontjából csak hiábavaló vagy ideigvaló dolgokat -, azaz lélekben szegényítjük magunkat, nem önmagáért a szegényítésért, hanem Istennek helyet készítve, Őt előre engedve életünkben, akkor egyre több hely marad az élő víznek, Isten Szentlelkének bennünk!
Ez nem könnyű feladat. Az önismeretben való növekedés nagyon kellemetlen is lehet (meglátjuk saját „sötét oldalunkat”) a bűnbánat tartás, a böjt és fegyelmezettség ellen tiltakozik elkényelmesedett természetünk, ráadásul még a kezdeti nagy istentapasztalataink is eltűnhetnek! Érthető ez – az a kevés víz, ami régen túlcsordult, most (hogy kiüresítettük önmagunkat), már csak lötyög az edény alján! Még ha a belénk öntött kegyelem növekszik is, akkor is csak „félig tele a pohár”, nincs „túlcsordulás”, szárazságot élünk meg, a sivatagban vagyunk – pedig mennyivel többet „birtoklunk már Istenből”!
A lelki szegénységben való növekedés azt is jelenti, hogy lelkünk (edényünk) befogadóképessége is növekszik – így aztán ami eddig elég volt, most már az is kevésnek bizonyul. Így mindig „lélekben szegények” vagyunk, mert mind többre vágyunk a Szentlélekből! (Hogy a későbbi boldogmondásra utaljak, boldogok vagyunk, mert éhezzük és szomjazzuk Istent…).
Mindig is ez volt a vallásos ember útja: aszketika – böjt, lemondás, engedelmesség, fegyelmezettség, ima, virrasztás – azaz önmegtagadás, szeretetből, Istenért és embertársainkért – és misztika, azaz Isten belénk öntött kegyelmeinek túláradása emberi természetünkön. Erre hív minket Jézus rögtön beszédének elején: boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. A miénk – itt a földön még részlegesen, Isten országának megvalósulásaként, és egykor a mennyekben teljesen. Ahogy szintén Jézus Krisztus mondja példabeszédében a mellette kitartókról: „Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” (Mt 25, 34)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
