A stigmatizált Galgóczy Erzsébet élete 9. rész - Lángban az ország

"Az engesztelés műve - amit annyira sürgettek az Égiek Natália nővéren keresztül- elodázódott, így helyébe lépett a háború minden borzalmával.

Erzsébet nem szeretett írni. Érthető is. Ágyban ülve, görnyedve, nem asztal mellett s egyébként is nem óhajtotta közölni magát. Amit leirt az 1934-ig terjedő időről, a váci püspök úr határozott parancsára tette. Tovább nem sürgették, így nagyon szívesen hallgatott. De 1944 októberében, - amikor kezdetét vette a II. világháború (helyesen: amikor hazánkat is elérte teljes súlyával - sipos), ami Erzsébetre súlyosabb engesztelő aktusokat rótt, - a Szűzanya határozott kívánsága, hogy írásban rögzítse le élményeit.

Tehát:

,,1944. okt. 7. Hosszú évek óta, drága Máriácska határozott parancsára újra kezembe vettem a tollat. Máriácska tudja, hogy az írás nekem mindig áldozatot jelentett; nehezemre esik bensőmet feltárni, de Máriácska parancsát alázatos örömmel kívánom teljesíteni. Soha nem kérdezem, miért kell ezt tennem, mi a célja kívánságának?

Máriácska tanított erre: „Aki igazán szeret, határt nem ismer ...” Óh ha megmutathatnám Máriácskának, hogy az én lángoló szeretetem nem ismert határt! Egekig érő vágyak lobognak bennem. ... Én, az emberek legparányibbja, a legtöbbet szeretném. Vajon nem mosolyog ezen Máriácska? Nem! Te ismered igazán parányi szívem égig érő lángolását! Te formáltad, alakítottad! Könyörögve kérlek, adj olyan szeretetet, hogy soha határt ne ismerjek, de a legtöbbet, a legeslegtöbbet adhassam az Úr Jézusnak. De mi van még nekem? Mi, amit már rég oda nem adtam? Koldus, szegény, parányi kis senki vagyok. Megvetett, megalázott, félreismert, letaposott. Csak Máriácska nem látja ezt bennem? Vagy pedig határtalan irgalmas szeretete mindennél nagyobb? ... Érzem, szeretetére a világon a legméltatlanabb vagyok. És mégis milyen határtalanul boldog! ... Néha alig bírom elviselni emésztő boldogságomat. Enyém Jézusom és Máriácska boldogító szeretete ... de minden érdemem nélkül.

Hetek óta borzasztó szenvedés emészti lelkemet. Majd agyon nyom néha határtalan tehetetlenségem. Máriácska mindig nagyon szomorú, mindig engesztelésre szólít szeretett édes Hazánkért. Szívem tele van forró érzéssel. Mindent, a legtöbbet szeretném adni, én, a koldus szegény.

Október 7. Szombat

Tegnap imanapot kezdett az ország édes Hazánkért. Lelkem minden forró érzésével csatlakoztam az imádkozókhoz. Este, 11 óra felé - amikor elvégeztem gyenge imáimat, kedves szeretteimet is Anyai oltalmába ajánlottam, - jön hozzám Máriácska. Ágyam szélére ült; drága ragyogó szép arca szinte világított a sápadtságtól. Ragyogó szép szomorú szeméből záporként hullott a könnye. Azt hittem, szívem megszakad fájdalmában. De mielőtt kérdezhettem volna szomorúsága okát, máris szólt hozzám: „Azt akarom, ma éjjel Velem maradj! Engeszteljünk,,! Határtalan készséggel, odaadással, boldog alázattal fogadtam drága meghívását. Egyben megparancsolta: Ma estétől írjak újra; jegyezzem le Neki lelkem minden érzését, és mindent, amit látok, tudok. Hangsúlyozta: Ő kívánja ezt az áldozatot is tőlem. Mire aggályomat kifejezhettem volna: Nincs mire írnom, máris átadta ezt a kis füzetet. Azután gyöngéd öleléssel karjaiba vont, homlokon és szájon csókolt - most először, - és karomba fűzte karját, elindultunk.

Először a jeruzsálemi Kálvárián jártunk: nemsokára éreztem, hogy hosszú idők múltán kezeim, lábaim sebei felnyílnak, és hatalmas erővel indul meg a vérzés. Ugyanekkor jelentkeztek a borzalmas, kimondhatatlan fájdalmak. Minden lépésnél úgy éreztem, éles, tüzes szög hatol át lábaimon, néha szinte elaléltam a fájdalmaktól. De ilyenkor Máriácska a kezem után nyúlt, megfogta; állandóan folyó véremet kezeimről, homlokomról gyengéden letörülgette és édes, bús szomorúsággal mondta: Mindent engesztelésül! Ilyenkor új erőre kaptam.

De a kép rövidesen változott. Magyarország különböző városaiban jártunk, ahol borzalmakat láttam: Úttesten idegen katonák holttestei hevertek összelőve, összeroncsolva. Leégett utcasorokat, rombadőlt házsorokat láttam, ahonnan a romok alól nyögés, halálkiáltások hallatszottak. Ilyenkor Máriácska megállt és azt mondta: "Itt segíteni kell!" Kezdetben tehetetlenül álltam a romok mellett, de Máriácska megmutatta, mit kell tenni. Maga is segédkezett a romok takarításánál. Mohó buzgósággal csatlakoztam Máriácskához s miközben sebeimről szüntelenül folyt a vér, dolgoztam égő, sajgó, parázsló tagokkal. A szemeimből ömlő könny összevegyült homlokomról lecsurgó véremmel, de dolgoztam. Az ujjamról a hús kezdett felhasadozni, de Máriácska fáradhatatlanul újabb és újabb romvárost, emberi szenvedést mutatott. Utoljára Szolnokot. Milyen borzalmas állapotban láttam! Azt hittem, szívem nem bírja többé a fájdalmakat és felszakadt oldalsebemből patakként ömlött a vérem. Erőm annyira kezdett fogyni a nagy fájdalmaktól és a vérveszteségtől, hogy nem bírtam tartani magam, úgy éreztem, a földre zuhanok. De Máriácska ölelő két karja tartott gyengéden, szemeiből még mindig hullott a könny és úgy suttogta: „Ne felejtsd el ezt soha, az utolsó csepp véredig engesztelj!”

Világosodni kezdett, amikor magamhoz tértem. Az első mozdulatom után borzalmas kínnal sajgottak föl sebeim. Tiszta öntudattal kétségbeesve gondoltam, mi lesz velem itt, idegenek között, ha meglátnak vérrel borítva? Most nincs itt az én drága Katikám, ki előtörő véremet fölfogja; csak tapogatózva nyúltam a kezem után, amely eleven parázsként égett. Érintésem olyan sajgó fájdalmat idézett elő, hogy ijedten nyitottam ki szememet. Felszabadult boldogsággal láttam Máriácska édes gondosságát, hiszen szenvedéseimet elrejtette esetleg kíváncsi szemek elől, mint oly sokszor fedezte, takarta el sebeimet kíváncsi tekintetek elől. Kimondhatatlan hálával köszöntem meg drága Máriácska jóságát, de a szenvedéseket boldogan vállaltam. Egyre ismételgettem: A legeslegtöbbet szeretném adni, határt nem ismerve!

Máriácska drága simogató kezét éreztem fejemen és kimondhatatlan gyengéd részvéttel mondta: „Minden csepp véredet fölfogtam, de te add oda az Úr Jézusnak engesztelésül! És ne szűnj meg engesztelni!

Október 8. Vasárnap

Máriácska határtalan szeretetén ámulva, szívem forró érzésével telve kezdtem reggeli imámhoz. Be se fejezhettem rendesen, mikor heves ágyúszót hallok. A golyó borzalmas süvöltéssel hasított el a ház felett. Megdermedve hallgattam ezt a nagyon új hangot. Még föl se fogtam, hogy mi lehet ez, máris süvöltött a másik golyó, amelynek lecsapódása a közelben hallatszott. Ekkor a ház népe sírva, jajveszékelve fut be, hogy az utcán futva menekülnek az emberek. Dermedten, szinte bénultan hallottam a hírt, de agyam nem bírta fölfogni a valóságot. Sajnos, hamar meg kellett győződnöm a hír valódiságáról. Az ágyúzás egyre hevesebb lett, amelybe gépfegyvergolyók pattogása, süvöltése és puskák ropogása vegyült. Mindenki elvesztette a fejét. Jöttek szomszédok, hogy a pincében kérjenek menedéket. Ekkor engem is fölvettek és levittek a pincébe. A legsarokba, egy kis szalmára fektettek. Ilonának még annyi ideje maradt, hogy valami ágyneműt és takarót is hozzon nekem. Már nem lehetett a pincéből kimozdulni, mert a pokoli játék, a város ostroma megkezdődött. Az ágyúgolyók egymást követve csapódtak le körülöttünk. Mindenki sírt, jajgatott, csak éppen az nem jutott senkinek se eszébe, hogy imádkozni kellene.

Én belefúrtam a fejemet a párnába és emésztő sóvárgással Máriácskát kerestem. Ám minden kétségbeesett sírásom, könyörgésem, gyötrő sóvárgásom ellenére sem jött Máriácska. Magamra maradtam. Az elhagyatottság teljes borzalmával szakadt rám. Először hagyott magamra Máriácska. Az emésztő sóvárgás közepette folyton hajtogattam magamban: „Aki igazán szeret, határt nem ismer és a legeslegtöbbet akarja!”

A harci tűz minden órával fokozódott. Ehhez járult, hogy a gépek 10 percenként jöttek bombázni. Nem ismertem magamra; nyugodt, nagyon nyugodt voltam. Egy csöppet sem féltem. Legnagyobb szenvedésem magamramaradott-ságom volt. Máriácska nélkül élni, ilyet soha nem tudtam volna elképzelni.

Minél nagyobb lett a veszély, annál jobban buzgott, égett lelkemben Máriácska gyengéd szava: "Engesztelj!" Szerettem volna kirohanni a legsúlyosabb harcba, hogy testemmel fogjak föl minden ágyúgolyót. Szerettem volna minden katona mellett ott lenni, aki sebet kapott vagy haldoklott, hogy karjaimba zárva segítségére legyek. Ajkammal szinte öntudatlanul ismételgettem szakadatlanul a haldoklók imáját.

Testem tehetetlenül vergődött, de lelkem vágya az égig ért. Engesztelni akartam. Emésztő lázban kutattam, kerestem lelkemben, mit adhatnék még oda engesztelésül, mikor nyomorúságomnál egyebem nincs? Már mindent odaadtam. Még Jézusomról is lemondtam hátralévő életemben. Életemnek ez volt a legnagyobb áldozata. De meg kellett hoznom. legfeljebb arra nem gondoltam, hogy az Úr Jézus ezt el is fogadja. De elfogadta! És most arra a gondolatra, hogy esetleg Máriácskáról is le kell mondanom, szinte eláll a szívverésem a sóvárgástól. Mégis lelkemben kész vagyok erre az áldozatra is.

Egyelőre vágyaimmal az egeket ostromoltam. Szüntelenül felajánlom egész lényem engesztelésül. A legtöbbet szeretném. Folyton könyörögve kérem az Úr Jézust, adja nekem az összes szent és vértanú minden szenvedését; adjon minden órában új vértanúságot, hogy szeretetemmel engesztelhessem. Úgy vágytam a szenvedés után, majd e1epedtem a sóvárgástól. Fenékig akartam üríteni a szenvedés kelyhét.

Folyton azon töprengtem, kiért és miért is imádkozzam? De lelkemben Máriácska drága szavai visszhangzottak: „Engesztelni!” És lelkemben, testemben forró vággyal készen álltam a vértanúságra is.

Október 9. Hétfő

Éjjel egy pillanatra sem engedtem magamat aludni. Virrasztani és engesztelni akartam. Szívem majd elepedt a sóvárgástól Máriácska után, de nem jött. Minél nagyobb lett az utána való vágyam, annál inkább éreztem, még ha belehalok is áldozatomba, akkor is meg kell hoznom életem legnagyobb áldozatát és odaadom Máriácskát is.

Egész éjjel forrón könyörögve kértem, kész vagyok életemnek hátralévő részét a legkétségbeejtőbb elhagyatottságban tölteni, - lemondva Máriácska drága, boldogító szeretetéről, csak arra kérem, maradjon azokkal, akiket szere- tek. Azt a sok-sok szeretetet, amit rám pazarolt, ossza meg szeretteimmel. Szeresse Katikát, ne hagyja el Jenőt. Legyen vele úgy, mint velem volt. Szerettesse meg vele a szenvedést. És .. és leginkább a mi jó kedves Marschall (Ráfael hittanár, Szentgotthárd) tanár urunkhoz küldöm, hogy vigyen neki Máriácska lelkületet. Óh a tanár úr talán legjobban tudja megérteni és legjobban fogadni. Óh ha én pap lettem volna, szeretetemmel lángra gyújtottam volna a világot. Megszerettettem volna Máriácskát és az Úr Jézust úgy, hogy soha nem tudtak volna többé elszakadni tőlük. De majd ha egyszer az Úr Jézusnál leszek, szeretetem nem ismer határokat ... Szívesen kiüríteném a szívemet és megoszta-nám velük szeretetemet.

Máriácska, engem itt hagytál, de őket nem szabad elhagynod soha. Valamikor azt hittem, egyetlen nap sem tudnék élni Máriácska nélkül, és bizony alig bírom fölfogni, hogy még ezt is elbírom. Igazán nem tudom elképzelni, hogy ennél nagyobb szenvedés érhetne még.

Minden pillanatban felajánlom magam a legképtelenebb szenvedésre, vértanúságra az Úr Jézusnak engesztelésül. És segíteni szeretnék mindenhol. Egy pillanat nyugtom sincs, mindig a végtelent szántom. Járom a harctereket és különös szeretettel ajánlom az Úr Jézusnak a haldoklókat.

Ma részleteket is hallottam az itt lefolyt harcokról. Rengeteg ház leégett, egész utcasorok. A református templom tornya teljesen leégett, gyújtógránáttól. A mennyezet beszakadt, csupa rom. Hála a jó Jézusnak, a katolikus templom épségben maradt. Tabernákulumában ott az Úr.

A mi udvarunkban is több gránát robbant, tele van gránáttölcsérrel. Ablak egyetlen egy se maradt épségben. De ami legjobban elszomorít, hogy az utcán igen sok halott hever szerteszét. Majd megszakad a szívem, ha arra gondolok, bizonyára várják otthon szeretteik; aggódnak érte és nem tudják, hogy milyen elhagyatva, névtelenül fekszik közömbös, idegen emberek udvarában. Vajon imádkozik érte valaki? Óh én egész lelkemmel. Nem tudom elfelejteni őt a többi névtelen hőssel.

Október 10. Kedd

Az éjjel sem aludtam egy pillanatig sem. Az éjszaka egyik részét szeretteim látogatásával töltöttem el. Voltam Katikámnál, Jenőnél, Marschall tanár úrnál és még másoknál. Sok-sok szeretetet szeretnék kieszközölni számukra, hogy segítsenek engesztelni. Különösen a tanár úrral szeretném megosztani szívem szeretetét, hogy sokat tehessen a lelkek érdekében. Lelkeket szeretnék nyerni az Úr Jézusnak, a legképtelenebb szenvedések árán is.

Az éjjel másik részét az Úr Jézus előtt engesztelő lélekkel töltöttem. Forró, odaadó szívvel mondtam Neki, hogy kész vagyok életem legnagyobb áldozatát is meghozni: Felajánlom Máriácska szeretetét, drága, boldogító bírását, jelenlétét. Engesztelő szeretetből lemondok örökre Máriácskáról. Még a mennyország utáni szomjas vágyaimat is felajánlom, kész vagyok a legnagyobb elhagyatottságban élni addig, amíg az Úr Jézus megszán egyszer és drága Szent Szívére ölel.

Mikor felajánlottam Máriácskát is, egy ideig úgy éreztem, a szívem verése elállt és talán soha többé nem tud dobogni. De csodálatos ... A szeretetem épp úgy lobogott, mint máskor. Pedig azt szóval képtelen vagyok leírni, hogy mennyire gyötrődöm lelkileg.

Testi szenvedésem is minden órával fokozódik. A lázam folyton emelkedik, ma már állandóan 40 fok felett van. Végtelen fájdalom gyötör egész testemben. Végtagjaim, mintha leszaggatnák a törzsről. A legkisebb érintés is megremegtet a fájdalomtól. Úgy fekszem itt a sötét pincében, a sarokban a szalmán, mint egy nyomorult féreg. Testem gúzsba kötve, csak a lelkem szántja a végtelent. Máriácska nélkül minden perc egy örökkévalóságnak tetszik.

Legnagyobb gyötrelmet okoz még a gonoszlélek áskálódása. Ha az Úr Jézust keresem, folyton hallom gúnyolódását. Nem igaz, hogy szeret engem. Mit nyertem vele, hogy szolgálatára adtam magam? Fekszem egy marék szalmán és azt hiszem, ez boldogság? Hiába erőlködöm az engeszteléssel, az Isten nevét el fogják felejteni az emberek! ... Még a saját üdvösségem felől se lehetek biztonságban. Ilyen és hasonló képtelenségeket suttog igen gyakran. Szeretetemet egy pillanatra sem tudta lehűteni, de suttogása mégis borzalmas kínt okozott lelkemben. Különösen Máriácska miatt gúnyolt nagyon. Azt hiszem én, hogy áldozatot hoztam, pedig képzelődöm, mert Máriácska hagyott itt engem. Jobb lesz, ha jobb útra térek mielőbb.

Nemegyszer, mikor hevesen utasítottam el gúnyolódását, végtelen fájdalmas tagjaimat olyan durván, hevesen szorította meg, hogy alig bírtam elviselni, szorítása nyomán csupa véraláfutásos lett a karom és a lábam.

Mit tudok én tenni drága, édes Hazánk megmentésére, ha Máriácska sem tudta elhárítani a ránk szakadó szenvedést? Csak Katinak és a Tanár úrnak mertem említeni a Hazánkra váró szenvedéseket. Hónapok óta marcangolja ez a kín 'lelkemet és borzalmas tehetetlenségem. Százszor és százszor felajánlom életemet, édes Hazánk megmentésére. Vajon csakugyan nem lehet kiengesztelni a jó Isten igazságos haragját semmivel? De mit is tehetek én, parányi kis porszem, ha Máriácska drága könnyei nem indítják irgalomra Jézus Szentséges Szívét?

Október 11. Szerda

Testileg is halálos betegnek érzem magam. Már harmadik éjjel és nap múlt el anélkül, hogy egy pillanatra is aludtam volna. Úgy érzem, talán soha többé nem tudok aludni. De lehet-e pihenni, mikor édes Hazánk ezer sebből vérzik? És lehet-e élni Máriácska nélkül? Óh, hogyan is tudnak élni az emberek, néha évekig is, az Úr Jézus és Máriácska nélkül? Szenvedésben eltöltött összes éveim nem volt olyan hosszú, mint ez az elmúlt két nap. De ilyen kiáltó elhagyatot-tságot se éreztem még soha.

Egész testem csupa szepszis. A kötözés hiánya, a szalmafekvőhely mind hozzájárul a fertőzéshez. Éjjel és ma már állandóan 41 fokig ment a lázam. Talán ez már hasonlít a tisztítótűz melegéhez, ahogy ég, izzik emésztő tűzben egész testem. A sebekben apró kis kukacok lettek, amelyek fúródnak be a testembe, s úgy érzem, mintha tüzes fogóval tépnék le a csontról a húsomat. Egyetlen hang nélkül fekszem egész nap a sötét pincében a szalmán, egyedül és elhagyatva. Jézusom, de milyen nagyon egyedül és elhagyatva! ... - Örömmel állapítom meg fájdalmaim növekedését és boldog örömmel gondolok arra, vajon hasonlít-e már szenvedésem a vértanúsághoz? Hiszen erre vágyom egész lelkemmel, hogy tudjak valamit felajánlani engesztelésül. Engesztelni szeretnék egész lelkemmel.

És mit tegyek szeretteimért? ... Máriácska azt mondta nemrégen, Szolnokon nehéz lesz. Óh hogy fáj a szívem városomért! De legjobban mégis az fáj, hogy semmit se tudok érte tenni. Pedig szívesen áldoztam volna föl életem, és áldoznám most is, minden pillanatban, csak irgalmat nyerhetnék városom számára. Már közeledik a harc Szolnokhoz ... Hát annyira haragszik ránk az Úr Jézus, hogy nem tud irgalmazni?! Vagy miért kell Szolnoknak ennyit szenvednie?

Hányszor keresem lelkemmel a Tanár urat és Jenőt! Vajon el tudják-e képzelni szenvedéseinket? Tudnak-e borzalmas megpróbáltatásainkról? Imádkoznak-e értünk? Mit tesznek Hazánkért? Úgy szeretném lelkem szeretetét megosztani velük és kérni őket: Még többet! Még többet! mert most nagyon sok kellene.

Bár meg tudnám menteni hasonló megpróbáltatásoktól, de nem lehet. Istenem, mennyire kínozza lelkemet tehetetlenségem!

Lelkem remegve, esdve kérdezi folyton: Mit tehetnék még?! Mit adhatnék még? Engesztelni szeretnék a vértanúságig, az utolsó csepp véremig! Imádkoztam folyton a haldokló katonákért is. Nem tudom elfelejteni az udvarunkon fekvő katonát. Már kitették az utcára, a kapu elé, és még sincs eltemetve. Mikor kitették az utcára, egy levelet találtak nála; mohón néztem át, hátha megtudnám, hová való és értesíteni tudnánk a hozzátartozóit. De a levélből csak annyit lehetett megtudni, hogy öreg szülei várják, aggódnak érte.

Óh hogy sajnálom a szüleit is! Ha tudnák, hogy fekszik a fiuk az utcán, temetetlenül. Jézusom! irgalmazz neki, hiszen ő már elszenvedte a vértanúságot, életét adta a hazáért.

Október 16., Hétfő

Máriácska, úgy látszik, végleg magamra hagyott. Minden epedő vágyam és forró könyörgésem dacára nem láttam Őt 7-i este óta. Pedig mindennap nehezebb a lelki-testi szenvedés is. Az ágyúzás még mindig tart, a pincéből csak rövid időre tudnak feljönni. 8-a óta nem láttam a jó Isten napját. A láz teljesen elgyöngített, nagyon erőtlen vagyok. Két nap óta szakadatlanul hányok. Enni egy falatot sem tudok, mindig csak vizet kérek. De ha egy pár kortyot iszom, ha fölmelegszik a gyomromban, azonnal hányok. Az egész testem csupa láz és sepsis. A lábom sebeiben szinte hemzseg a kukac. Semmit nem tudok ellene tenni, nincs kötszer, nincs gyógyszer, még csak lázcsillapító sincs. De az Úr Jézust, Máriácskát szeretem, mint még soha! Szenvedéseimmel a szeretetem is fokozódik. Vajon látja-e Máriácska, hogy mennyire szeretem Őt? És látja emésztő vágyódásaimat? Sokszor korholom magam epedő vágyam miatt, hiszen Máriácskát is feláldoztam; akkor föl kell áldoznom vágyódásomat is. El is mondom - csak a jó Isten tudja, hányszor, - felajánlásomat. Ajkammal folyton mondom, csak a szegény szívem remeg az emésztő vágytól. Soha nem tudtam elképzelni, hogy így lehet vágyakozni a szeretet után.

De talán így tudom megérteni az Úr Jézus ötödik szavát a Kereszten: Szomjúhozom! Igen, Ő a lelkeket szomjazta; szeretetüket szomjazta, és én is majd meghalok a vágytól az Úr Jézus és Máriácska szeretete után.

Gyakran felajánlom szenvedéseimet, és bár néha azt hiszem, egy perc múlva már nem bírom tovább a szenvedéseket, de azért folyton mondom: Ha úgy látod, Jézusom, hogy még bírom, akkor kérek még többet. Péntek óta elhatároztam, mindennap elmondom a Te Deumot hálaadásképpen a kapott szenvedésekért. De csakugyan, van-e értéke az én szenvedéseimnek? Föl tudom-e úgy használni, hogy az Úr Jézusnak csak egy parányi kedve is telne benne? ... Nem értéktelen, silány valami lesz-e így Máriácska nélkül? Mennyi kísértés kínozza néha lelkemet! De nem! Ez mégsem lehet! Kell, hogy az Úr Jézus lássa jószándékomat, és nagy-nagy szeretetemet, akármilyen parányi vagyok.

Öt napig feküdt szegény katona az utcán, míg végre irgalmas lelkek eltemették. Nem volt koporsója, nem szentelte be senki, nem kapott áldást, de én lélekben naponta többször fölkerestem a sírját és imádkoztam érte. Jézusom, kell, hogy irgalmazz neki! Vidd magadhoz; szívesen vállalom helyette a tisztítótűz szenvedését, de neki irgalmazz!

Szombaton újra hevesebb lett az ágyúzás, és majdnem tízpercenként jöttek a repülőgépek bombázni. Kétségbeesve jajgatott mindenki a pincében a félelemtől. Némelyik, mint a féreg, úgy vonaglott. Ilona is. A gyerekek sírtak. Én szinte csodálkozva néztem őket. Hiszen Szolnokon én is sokszor éreztem félelmet a sziréna hangjára, és most, amikor minden pillanat halálveszedelmet sejtet, mintha Máriácska magával vitte volna ezt az emberi gyengeséget: a félelmet. Szombaton délfelé már a bombázás és az ágyúzás szinte egy pillanatra sem szünetelt. Több becsapódás volt az udvarunkon és a ház körül. Ilyenkor nagyon megremegett a szívem.

Vasárnap délelőtt újra fokozódott az ágyúzás; délután mindig hevesebb lett a harc. Nem tudtam, kit sajnáljak jobban? Kiért és miért imádkozzam? Hiszen mindkét fél meg van győződve róla, hogy a legjobbat akarja. És az Úr Jézus is imádkozott ellenségeiért is. Én is ezt tettem. Soha nem féltem tőlük, éppúgy szívemből imádkoztam értük, mint az enyéimért. Az Úr Jézus tudja, miért engedte mindezt megtörténni. Ő tudja, hogy mindennap újra meghaltam volna szívesen, hogy ez meg ne történjék. De az Úr Jézus akarata mindennél szentebb előttem.

Édes Máriácskám, nagyon kérlek, vigyázz szeretteimre, óvjad, védjed őket. Nagyon sokat gondolok szenvedéseim között Marshall tanár úrra és pártfogolt-jára, a grófra. Nagyon aggódom értük. Naponta százszor is az Úr Jézus és Máriácska Szent Szívének ajánlom őket. És Jenő kistestvéremet. Nagyon fájna, ha miattam nyugtalan lenne vagy szomorkodnék. Legalább jól fölhasználná szenvedéseit! Óh de szeretném, ha megtanulná a szenvedés szeretetét. Nagyon fáj a szívem, hogy nem tudom megóvni a szenvedésektől, pedig szívesen magamra vállalnám a szeretteimre váró szenvedéseket, hogy őket megmentsem hasonló szenvedésektől.

Azt mondják, a város nagyon össze van rombolva. Rengeteg ház égett le, sokat a bombák semmisítettek meg. Két utca házsora teljesen leégett. A mellettünk lévő ház is égett az éjjel. Hajnalban - ahogy az ágyúzás kezdett csendesedni -, próbálták az itteni házbeliek is oltani, de megmenteni már semmit se tudtak. Mindenfelé sok a halott, a lakosság köréből is. Részben a bombatalálatoktól, részben az ágyúgolyók becsapódásától. De a halottakkal senki nem törődik; romok alatt és az utcákon fekszenek.

Amint ezeket hallom, megelevenedik előttem az a kép, melyet Máriácska mutatott október 7-én éjjel. Itt is az utcán a fák tövestől kitépve, villanyoszlop-ok derékban ellőve; a villanydrótok, mint kígyók tekergőznek az utcákon. Nagyon sok ház romban és üszkösen. Csak a falak maradtak meg. Mindenfelé pusztulás és rom. Föl lehet ezt még valaha építeni? Máriácska, hogy fájhat a Szíved országodért! Hiszen az enyém is majd beleszakad. Vagy kivetettél bennünket Szívedből, oltalmadból? Nem, az nem lehet soha. Te mindig Magyarország Nagyasszonya maradsz, a mi jó Édesanyánk. Magyarország a te országod, könyörögj érte édesanyai Szíved minden szeretetével!

Hol vagy István Király? Téged magyar kíván. Hányszor könyörgök naponta: Szent István, Szent Imre herceg, Árpádházi Szent Margit, könyörögj értünk és édes Hazánkért!

Soha, soha nem tudtam volna még elképzelni sem, hogy ennyit lehessen egy embernek szenvedni. Nem egyszer hallottam, mikor a házbeliek maguk között mondják: Jobb lenne, ha meghalna már. Hányszor vágyódtam sóvárogva a halál után! Most minden szenvedésem ellenére sem gondolok a halálra, mert semmi mást nem akarok, mint Máriácskának engedelmeskedni, „az utolsó csepp vérig engesztelni”.

Október 21. szombat

Már azt hittem, hogy többé nem tudok írni Máriácskának, úgy. vélem, meghalok, mégis elmehetnék Máriácskához. De Ő így akarja, hogy még mindig itt maradjak. De meddig? Meddig lehet Máriácska nélkül élni? Hisz már eddig is majd belehaltam.

Azt mondják, napokig eszméletlen voltam. Alig néhány percre, ha eszméletre tértem, de erre még most sem tudok visszaemlékezni. Azt tudom; hogy ilyen borzalmas kínokat még nem szenvedtem soha. Nem tudom, lelki vagy testi szenvedésem volt-e nagyobb. Még mindig csodálkozom, hogy bírtam ki a Máriácska utáni vágyat a nélkül, hogy belehaltam volna. Minden szenvedésem dacára a boldogságom olyan nagy, hogy szinte ez is rám nehezedik.

Máriácska újra az enyém. Visszajött hozzám! Ezért érdemes lenne a föld minden kínját elviselni.

Eleinte, mikor Máriácskát láttam, simogatását éreztem, ölelését, és hogy karjaiban tart, azt hittem, csak lázálom. De édes valóság volt. Most, hogy jobban vagyok már egy kicsit, most is itt van velem, éppen úgy, mint azelőtt. Sőt, azt ígérte, hogy többet soha nem hagy el. Neki is rossz volt nélkülem. (Így mondta.) Habár mindig velem volt, ha én nem is tudok róla. Meglátom majd egyszer, milyen nagy szükség volt erre, hogy egy kicsi időre látszólag elszakadtunk egymástól.

Nem bánom most már, ha a világ minden szenvedése is szakadna rám, csak Máriácska enyém legyen. És az én hibáim miatt sohase legyen szomorú. Örömmel gondolok arra, hogy talán most már szegénységem hasonló az Úr Jézus názáreti szegénységéhez vagy a betlehemi kis istállóhoz. Két hete én is egy sarokban, szalmán fekszem, és még egy kis teát se kaphatok. Mindenre és mindenkire gondoltam, hogy kiért ajánljam fel. És mégis Jenőre és Marshall tanár úrra gondoltam. Nagyon kértem az Úr Jézust és Máriácskát, mentse meg őket hasonló csapástól.

Annyit szeretnék kérni Máriácskától, hogy szinte elmondani se tudom. Hiszen minden gondolatom Kati és kedves szeretteim, jótevőim. Mindig velük és mellettük szeretnék lenni. A szívem vérzik, ha édes Hazánkra gondolok. Minden pillanatban az életemet szeretném felajánlani, hogy megmenthessem. Már csak 2 órát alszom minden éjjel, megosztva az időt imádság és a végtelent járva. Az időt megosztom szeretteim látogatása és a harctér között. Elmondhatatlan az a borzalom és a pusztulás, ami a harctereken van. Rengeteg a halott; különösen sokat elpusztítanak a bombák.

Édes jó Máriácskám, segíts könyörögni édes Hazánkért! Mondd, mit tegyek édes Hazánkra váró szenvedések elhárítására? Egész lelkemmel kész vagyok mindenre, csak segíthessek szenvedő, drága embertestvéreimen. Én olyan parányi, pici vagyok, hogy magamtól tenni semmit sem tudok, mert nincs más akaratom, csak az Úr Jézusé és a Tied.

Október 24. kedd

Két napig szakadatlanul bombáztak. Ennél nagyobb borzalmat látni és képzelni nem lehet. Első nap minden tízpercben jöttek a gépek. Különösen az országutakat bombázták erősen, de hullott sok a városra is. Nagyon sok áldozat lett a lakosságból. Egyszer Máriácska oda vitt és megmutatta. Nincs szó, nincs kifejezés arra, hogy mennyi a borzalom. Az összeroncsolt holttestek, szanaszéjjel testcsonkok és vér, vér, rengeteg vér, testcsonkok mindenhol. Azt hittem, megszakad a szívem, ezt látva. Ami legjobban fáj, hogy nem tudom, hogyan tudnék segíteni. Soha ennyit nem imádkoztam; napi 2 órát alszom; legtöbbször egyszer eszem naponta, mindent engesztelésül ajánlva. Lélekben éjjeleket töltök a Tabernákulum előtt engesztelve és szeretteimért imádkozva. Mennyit gondolok Katinkára, Jenőre és a Marshall tanár úrra. Különösen a tanár úrért nagyon sokat imádkozom, hogy tudjon engesztelni. Egyszer már meglátogattuk Máriácskával, igen megviseltnek láttam. Óh hogy szerettem volna megvigasztalni! Kell, hogy érezze, együtt vagyunk lélekben, imádságban s Máriácska Szent Szívében. Szeretteimet segítse meg az Úr Jézus, ne történjék bajuk. Megígértem az Úr Jézusnak, hogy egy évig minden pénteken egész nap böjtölök, csak legfeljebb vizet iszom, de ezt is csak akkor, ha nagyon lázas lennék. De ezt nem engedi Máriácska.

Talán még sohasem volt ilyen nyomorult állapotban a testem. Mozdulni képtelen vagyok segítség nélkül. Még a poharat sem tudom fölemelni saját erőmből. Testem csonttá soványodott.

Ma hoztak fel a pincéből, és meglátogatott egy orosz főhadnagy, aki a pincéből ismert. Elszörnyülködött, hogy milyen rosszul nézek ki. Elhozta az orosz orvost, de nemigen tudott semmit tenni. Beszélni nem tudunk. Jobb, ha hagynak. Mindenáron el akart valahová vinni a kórházba. De kértem, csak hagyjon itt. Nehezen belenyugodott. Mindig vannak katonák a lakásban. Igen jók és figyelmesek. Ha esznek, hoznak be és megkínálnak, és igen zokon veszik, ha elutasítom. Így elfogadok mindent és a gyerekeknek adom. Azok igen örülnek. Néha kissé hangosabbak, ilyenkor leinti őket valamelyik: Beteg van a háznál. Máriácskának ajánlok fel mindent.

* * *

Felajánló imája

Édes Jézusom, eressz Magadhoz engem. A Te Keresztedhez simulva a világ legtombolóbb viharában egyedül Téged akarlak szeretni, Jézusom! A Te Kereszted az én üdvösségem, Te a Keresztfán, én a Kereszt alatt. Soha máshova nem nézek, csak a Te szenvedő Arcodra és így olyan könnyű az élet vértanúsága. A legnagyobb szenvedést zúdítsd rám, hogy a bűnnek ne legyen ereje erőt venni rajtam. Jézusom, törj össze, zúzz össze egészen, csak a lelkem ne engedd összeroppanni soha, egy pillanatra sem! Jézusom, fogadom Neked, hogy a legkisebb tökéletlenséget is kerülni akarom s keresztemet átölelve vállalom mindig a sokkal nehezebbet is.

Édes Jézusom, engedd, hogy szeretetből haljak meg Érted, s kérlek, hogy a földi életem útja a Te Golgota-utadhoz hasonló legyen. Jézusom, engedd, hogy nemzetünk bűne keresztem súlya legyen vállamon. Ha összeroskadnék is, ne emelj föl, engedd, hogy szenvedjek, csak a lelkemet erősítsd, hogy el ne csüggedjek.

Máriácska! Neked adom magamat, életemet, munkámat, szenvedéseimet, szívem minden dobbanását engesztelő áldozatként. Ajánld föl az Úr Jézusnak Szent Szíve szándékára, a Te szándékodra, Lelkiatyám szándékára, akik velem jót tesznek s szerény imáimba ajánlották magukat. Rendelkezzél mindennel, amivel csak bírok, mert ezt Te adtad nekem, hogy Általad az Úr Jézusnak ajánlhassam, az Ő szándékai megvalósításáért, Szent Nevének dicsőségére és az én szegény kis lelkem javára, most és mindörökké. Amen.

* * *

„A szenvedés az Úr Jézus szeretetének befejezése.” (Máriácska.)

(Részlet KISS MÁRIA HORTENSIA: ÚJ IDŐK APOSTOLA – A STIGMATIZÁLT GALGÓCZY ERZSÉBET című könyvéből)