A stigmatizált Galgóczy Erzsébet élete 7. rész - Nagyboldogasszony
"Már közel egy hónapja volt, hogy jött Máriácska. Most augusztusban voltunk, kezdődött a Nagyboldogasszony nyolcada. Mondottam Máriácskának, hogy én annyi szépet tanultam Tőle és úgy érzem, most kezdem csak megérteni a szenvedés szeretetét is, és most látom, hogy milyen nagyon messze állok a tökéletességtől. Különös gonddal szeretnék most készülni a Szűzanya ünnepére és megkérni Őt, segítsen nekem mindazon jóföltétel megvalósításában, amit mostanában tettem. Segítsen nekem, hogy valóban tudjam szeretni az Úr Jézust, és fogadjon el engem engesztelő áldozatul. Áldozat szeretnék lenni szeretetből.
Máriácska ezeket nagy örömmel hallgatta, és megígérte, hogy ő is segítségemre lesz. A nyolcad első napján együtt imádkoztuk el a kilencedet és a rózsafüzért. Olyan kimondhatatlan lelki boldogságot és lelki fölemelkedést éreztem, mint azelőtt soha. (Még sohasem tartottam lelkigyakorlatot, de azt gondoltam, az ilyen lehet, mindig csak az Úr Jézussal és a lelkünkkel foglalkozunk; hogyan tudnánk örömet szerezni Neki.) Nagyon vigyáztam magamra, hogy kifelé ne vegyenek észre semmit, mégis Édesanyám éles figyelmét nem kerülte el változásom. Egyik nap azt mondta, hogy nem tesz jót nekem annak a Hölgynek a látogatása, mert túlságosan elmerülő kezdek lenni. Néha elmondtam Édesanyámnak is azt, amit tanultam, s úgy láttam, hogy nála sem maradt hatás nélkül. Azt elárultam, hogy különös gonddal szeretnék készülni a Szűzanya ünnepére, hiszen ő is nagyon szerette a Szűzanyát. Sokat imádkoztunk együtt s Lelkiatyám is elhozta a nyolcad alatt mindennap az Oltáriszentséget.
14-én délután Máriácska szokatlan időben jött. Jóval később, mint szokott. Már kimondhatatlan aggodalmat álltam ki, hogy talán nem is jön. De mikor már ott volt, úgy örültem, hogy nem is mertem szólni aggodalmamról. Ezen a napon még sokkal szebb volt, mint máskor. Amiről beszéltünk, mindent leírtam akkor. Ajándékot is hozott s azt mondta, szeretné, ha holnap ezzel köszönteném a Jézuskát. És átadott 5 szál csodálatosan szép bíborpiros, bársonyos szirmú feslő rózsabimbót. Nagy örömmel fogadtam és magam mellé tettem a takarómra. Elárulta, hogy eljön értem és magával visz a köszöntéshez; szeretné megmutatni, hogy a mennyországban hogyan köszöntik a Szűzanyát és hogyan ünnepelnek. Mindezt olyan természetesnek találtam, hogy egy pillanatig sem gondolkoztam a hallottakon. Olyan nagyon tele volt a szívem, hogy csak a nagy lelki boldogságot éreztem s átadtam magam teljesen a kegyelemnek. Ezen a délutánon is együtt imádkoztam el Máriácskával a rózsafüzért. Eddig csak megsimogatott, de ma, mikor elment, megcsókolt.
Mikor elment, nagy boldogsággal mutattam meg Édesanyámnak is a rózsabimbókat. Estefelé, litánia után Lelkiatyám is átjött, érdeklődött, volt-e délután Máriácska és mit mondott? Elmondtam mindent Lelkiatyámnak és megmutattam neki is a rózsabimbókat. Úgy meghatódott, mikor a kezébe vette, hogy a szeme is könnyes lett. Hirtelen azt mondta, hogy elviszi magával a rózsákat. De ezen meg én rémültem meg nagyon, akkor mivel mennék köszönteni? Mit mondanék, hová tettem a virágokat? Belátta, otthagyta és nagyon megparancsolta, hogy senkinek se adjam oda. Egész éjjel nagyon boldog voltam, egy percet se tudtam aludni, annyira csordultig volt a szívem érzésekkel és imádsággal. Újra és újra imádságba kezdtem s vártam Máriácskát, hogy visz ünnepelni. (Eszembe se jutott, hogy hogyan is lesz, mivelhogy járni nem tudok. Semmi kutató gondolatom nem volt.)
Már jóval elmúlt éjfél, mikor Máriácska a szokott úton és módon bejött hozzám. (Azon se csodálkoztam, hogy éjjel hogyan tudott bejönni, mert mikor megláttam, csak örülni tudtam nagyon.) Valahogyan nekem úgy tetszett, mintha szebb lett volna, mint máskor. Ruhája mintha ragyogóbb fehér lett volna és Máriácska is sokkal ünnepélyesebb, mint máskor. A délután hozott virágok egész éjjel mellettem voltak. Kérdezte rögtön: "Megvannak-e még a virágok?" Megmutattam őket. Oktatólag mondta, hogy vigyázzak nagyon rájuk, majd a kicsi Jézusnak adjam oda, mert ő most engem a mennyországba fog elvinni, hogy ott köszöntsem a Szűzanyát és a Kis Jézust. Arra nem emlékszem, hogy egy lépést is tettünk volna, de azt mégis éreztem, hogy idegenben járunk. Hogy ez mennyi ideig tarthatott, nem tudom, mert attól kezdve, hogy Máriácska jött, az idő megállt, vagyis kiestem a térből és időből. Láttam őt magam mellett, láttam azt is, hogy kedvesen, bátorítólag mosolyog rám, de hogy hogyan és miképpen kerültünk oda ... de egyszer csak a mennyországot láttam.
Számomra soha nem képzelt szépséget láttam a szentekkel., A szentek is különböző szépek voltak. Különösen a ruhájuk ragyogása volt más és más. A mellén mindegyik mintha egy-egy csodás szépségű és ragyogású ékszert viselt volna.
Hogy én mit éreztem? ... Ezt soha nem tudnám szavakba önteni. Kimondhatatlan boldogságot és gyönyörűséget és mégis kicsiségem tudata majdnem megsemmisített. Félve, bátortalanul néztem magam köré, kerestem Máriácskát, hogy belékapaszkodjam, de nem volt mellettem. Mire valamit is fel tudtam volna fogni, nem messze tőlem, - mindenekfelett kimagaslóan, valami csodás, kápráztató ragyogás felett, - a Szűzanyát láttam ülni a kicsi Jézussal az ölében. Ennek a szépségnek az ecsetelésére nekem nincsen tehetségem. (De megpróbáltam leírni akkor.)
Éreztem és láttam akkor, hogy milyen határtalan hódolattal és imádattal veszik körül azt a magaslatot - amit nem úgy kell érteni, mintha valami pódium lett volna ott, hanem inkább az Ő megközelíthetetlen nagyságuk miatt volt, hogy mindenek felett magasabbnak láttam. - Már én is egészen közel voltam, de szinte megsemmisített méltatlanságom. Egyszercsak látom, hogy a Szűzanya gyöngéden, bátorítóan felém nyújtotta kezét és ebben a pillanatban felismertem, hogy Ő a Máriácska. A felismerésre remegés futott át rajtam, félelem, mégis a szeretet és imádat lángolt bennem, ösztönzött leborulni és ott maradni örökké. Ám semmit se tudtam mondani. A Szűzanya látva bátortalanságomat, nagyon kedves közvetlenséggel - mintha az ágyam mellett állt volna - szólt:
, - Megismertél?
- Igen - rebegtem.
Szavakkal is hívott: Menjek közelebb, köszöntsem a Jézuskát, adjam át a virágaimat, mert a Jézuska is akar nekem virágokat adni, Érzések özönétől csordultig tele lélekkel borultam le Elébük és néztem imádattal a kicsi Jézust. Olyan egyéves-nagyságú volt, de még nem tudott beszélni, csak nagyon kedvesen nézett és látszott, hogy tud is mindent.
Mint kisbabák tenni szoktak, úgy nyújtotta kezecskéit felém és a virágok felé, amit kezecskéjébe adtam. A szívem tele volt érzésekkel és mégsem tudtam semmit se mondani a csodálattól. Már nem álltam olyan mereven és leborultam Máriácska elé és csak néztem, néztem Őt. A kicsi Jézus egyenkint átrakosgatta a virágokat egyik kezecskéjéből a másikba, majd összefogva és nagyon édes, kedveskedő mosollyal felém nyújtotta. Mikor a virágokat átvettem, olyan érzésem volt, mintha megszúrt volna, de különösebben nem fájt, nem tudtam volna most ilyenre figyelni. Ezután megint nem emlékszem részletekre, hogy hogyan történt, de újra otthon feküdtem a szobámban. Mikor teljesen magamhoz tértem, láttam, már reggel felé van az idő.
Vissza akartam gondolni a történtekre, hogy talán álmodtam ezeket a dolgokat, de egy mozdulatomra éles fájdalmat éreztem a kezemen. Ránéztem és majdnem elájultam az ijedségtől és a félelemtől, mert mind a két kezem fején és a tenyeremen is olyan 50 filléres nagyságú nagyon eleven, friss vérrel borított égő piros sebet láttam. De nemcsak a kézfejen, hanem a tenyeremen is. Ha próbáltam behajlítani, kiserkent a vér és nagyon éles fájdalmat éreztem. Olyant, mintha parázs égette volna, és eleven, lüktető volt ez a fájdalom. Nem tudok kifejezést adni rémületemre. Soha nem láttam ehhez hasonló sebet, nem tudtam, mi lehet az, és sírni kezdtem. Ezt sem tudtam felfogni, mikor pedig ugyanazt a fájdalmat éreztem a lábamon is, és megnéztem, itt is a lábfejen és a talpamon hasonló seb volt. Nem mertem mozdulni sem, csak nagyriadtan feküdtem és vártam, hátha elmúlik. Most ez annyira lekötött, hogy képtelen voltam az éjszaka történtekre gondolni. Nem tudtam elgondolni se, hogy mit mondjak, ha Édesanyám kérdezi tőlem, hogy mi ez? vagy mitől lett?
Szorongásomban eszembe jutott, hogy Lelkiatyám a nagyböjtben történt álmom után mondta: Ha még egyszer valami hasonló történnék, neki szóljak azonnal. Csengettem Édesanyámért. Már ébren volt, de még ágyban. Könyörögve kértem, menjen át a Lelkiatyámért. Most mennek a kórusba imára, hívassa le és mondja meg neki: Most mindjárt jöjjön át, mert nagy baj van. Szegény jó Édesanyámat is halálra ijesztettem, aggódva kérdezte, mi a baj? de nem mertem megmondani. Csak annyit: Úgy érzem, nagy baj van, de tudom, hogy Lelkiatyám nem fog haragudni a hívásért. Pár percen belül már ott is volt. Halálra válva a rémülettől, vártam. Kérdezte: történt-e valami az éjszaka?
És voltam-e Máriácskával valahol?
Elsuttogtam neki nagy fölfedezésemet: Úgy láttam, Máriácska nem is Máriácska, hanem a Szűzanya. Elmondtam hűen mindent, amit láttam, átéltem és tapasztaltam. Beszéltem a Kis Jézusról, hogy elvette a virágaimat és vissza is adta. Közben én el is feledkeztem a virágaimról ijedtemben, de itt volt most is mellettem a takarón frissen, üdén, úgy, mint amikor kaptam. Lelkiatyám kérdezte:
- Dehát mi itt a baj? Én nem látok semmit.
Erre én sírva elővettem a két kezem a takaró alól és megmutattam a még mindig friss, piros eleven sebet. Bizony Lelkiatyám is meglepődött nagyon. Megfogta a kezemet és tartotta és mindig újra és újra nézegette. Elmondatta velem újra amit láttam, de én mindig csak azt kérdeztem, nem tudja, mi történt velem? ... És mi lesz, ha nem múlik el ez a seb a kezemről? Biztatott, hogy legyek nyugodt, mert ő sem tudja, mikor fog elmúlni, de egyelőre ne szóljak erről senkinek, még Édesanyámnak se. Várjunk. Majd meglátjuk, mi történik. Szentmise után elhozza a Jézuskát, addig csak legyek nyugodt. Imádkozzam. Ha eljönne Máriácska,' fogadjam szeretettel. A virágokat az asztalra vázába tette, hogy így fogadjam a Jézuskát. Édesanyámat megkérte, ne zavarjanak, inkább csak imádkozzanak.
Mikor elment Lelkiatyám, én csak nagyon nyugtalan voltam, de azért imádkozni kezdtem. Alig kezdtem bele, jött Máriácska, de most nem láttam, hogy ajtót nyitott volna, csak egyszerre ott állt előttem. Mikor megláttam, sírni kezdtem és mutattam kezeimet. Részvéttel és szeretettel nézett rám és azt mondta: Mutassam meg a szeretetemet a Jézuska iránt, mert a Jézuska nagyon szeret engem és azt kívánja tőlem, hogy szenvedjek. Nehéz utat kell megjárnom, sokszor kell bizonyságot tennem, hogy nagyon szeretem Őt. „De Én mindig veled leszek és segíteni foglak. Ezek a sebek az Úr Jézus szeretetének jelei. El fog majd múlni, majd ismét megkapod. Ezt a szenvedést is add csak az Úr Jézusnak.”
Míg Máriácska beszélt, le nem vettem róla a szemem. Zavarban voltam, nem úgy, mint eddig. Ezelőtt soha nem gondoltam volna arra, hogy a Szűzanya Ő. Olyan természetesnek, emberinek láttam mindig. Most nem így volt. Az éjszakai szépsége megmaradt. A közvetlensége, kedvessége meg a régi Máriácskáé volt. A félelem csak átfutó érzés volt bennem, mert olyan nagyon szép, jóságos volt, hogy határtalan szeretetet éreztem iránta. Az érzések özöne hullámzott lelkemben.
Látva nagy zavaromat, kedves közvetlenséggel átsegített:
- Most hogy tudod, hogy ki vagyok, még nagyobb bizalommal légy irántam, mert azt akarom, hogy szeress, de főként azt, hogy szeresd nagyon az Úr Jézust. Majd közlöm veled akaratát és szándékát. Eszközt keresek az Úr Jézus szándékainak megvalósítására és téged akarlak eszköznek. Sokszor jövök el hozzád és mindig veled leszek. Ezentúl is csak Máriácskának szólíts, Én neked mindig Máriácska leszek. És újra mondom: Mindig bizalommal légy Hozzám.
Mikor Lelkiatyám jött áldoztatni, még mindig a kezeimen és lábaimon voltak a sebek. Szentáldozás után első kérdése: Megvannak-e még a sebek? Fájnak-e? Mondtam, hogy feszülő érzésem van és ha mozdítom vagy becsukom a tenyerem, akkor éles fájdalmat érzek.
Most Lelkiatyám is azt mondta: Lehet hogy meg fog ismétlődni, de ne ijedjek meg és ne szóljak ezekről a dolgokról senkinek. Míg beszéltünk a szentáldozás után, egyszer csak ránézek a kezemre - és majd felsikoltottam az ámulattól -" a sebek eltűntek anélkül, hogy észrevettük volna, pedig gyakran figyeltük. Mindig egyforma állapotban volt, gyengén bevarasodott, hegnek láttuk, amelyen finom var képződött. És mégis úgy elmúlt, hogy nem vettük észre. Örömem határtalan volt. De láttam, hogy Lelkiatyám is nyugodtabb lett, nyugodtabban ment haza. De mielőtt elment, szigorúan megparancsolta, hogy amik az utóbbi időben történtek, senkinek se szóljak róla. Egyelőre Mária látogatásáról se beszéljek, még Édesanyámnak se. Azokról pedig, amik az éjszaka történtek, szigorú parancs, hogy nem szabad szólnom.
Nem esett nehezemre engedelmeskedni. Mit is mondhattam volna akárkinek is anélkül, hogy akár egy szót is elhitt volna vagy bolondnak ne gondolt volna? Még ettől eltekintve is, képtelen lettem volna erről beszélni.
* * *
Máriácska továbbra is meglátogatott mindennap, de most már különböző időkben. Néha reggel a szentáldozás előtt, néha szentáldozás után, vagy délután vagy este, de leginkább a hajnali órákban vagy este, mikor nem zavarhatott már senki. Még mindig csak oktatott és legfőképpen arra kért, hogy szeressem nagyon az Úr Jézust, legyek mindig örömére. Napközben ha hibáztam, mindjárt jött és megfeddett, hogy ezt nem volt szabad, és felszólított, hogy bánjam meg, nehogy neheztelés maradjon az Úr Jézus Szívében.
Augusztus l5-e utáni pénteken éjjel megint kiújultak a sebek nagy fájdalmak között. Alig tudtam hová lenni a fájdalomtól. Mintha az erekben visszafelé folyt volna a vér, olyan érzésem is volt. De mindig az Úr Jézusra gondoltam, hogy örömére legyek. Egyszer csak érzem, hogy valami meleg folyik a kezemen. Odanézek, hát a kezemfeje közepéből, - ahol a múltkor a seb volt, - szivárog a vér. Amint a vér elindult, jött Máriácska, - szeretettel egy kendővel körültakarta, és beszélt az Úr Jézus golgotai szenvedéséről. Élénken ecsetelte az Úr Jézus fájdalmait, ugyanannyira, hogy a sajátomra már nem figyeltem, csak segíteni, könnyíteni akartam az Úr Jézusnak.
Hogy ez mennyi ideig tartott, nem tudom. Mikor magamhoz tértem, már reggel volt. A kezeimre néztem, még mindig nedves volt a vértől, nem varasodott be a heg. A takaró alá tettem. Nem mertem elővenni akkor sem, mikor jött Édesanyám, hogy mosakodjunk! . . . Kértem, hogy most nem tudok mosakodni, mert rosszul vagyok. Talán majd később. Arra is kértem, ha szentmisére megy és látja Lelkiatyámat, mondja meg neki, siessen az Úr Jézussal, mert rosszul vagyok, mint az ünnepen.
Igazán betegnek, nagyon meggyötörtnek éreztem magam. Szentáldozás után, - mikor megmutattam kezeimet Lelkiatyámnak, - most nem lepődött meg, inkább mintha olyasmit mondott volna, hogy gondolt erre. Gondosan bekötözte és az mondta, hogy később átnéz. Addig maradjon bekötve a kezem. De már mikor hegedett, akkor is fájt. Nem tudtam elképzelni, hogy mi az oka ennek a sebnek vagy miért is történhetett ez? Lelkiatyám tíz óra után átjött, kibontotta a kezem, csak nem gyógyult még meg. De most is úgy volt, mint az ünnepen, alig időzött egy keveset anélkül hogy észrevettem volna -, megint eltűntek a sebek. Ezen nem sokat gondolkoztam, az volt a fontos, hogy már nem látszik.
Augusztus 15-étől így ismétlődött ez karácsonyig, minden pénteken. Elég sok vér folyt el belőlük és olyan hirtelen múlt el, hogy nem lehetett meglátni az átmenetet. Annyit azonban észrevettem, hogy Máriácska jelenlétével kapcsolatos. Mintha részese volna, mert amikor megjelent s még beszéltünk, azalatt tűnt el.
Sokáig nem tudtuk titkolni Édesanyám előtt, meg nem is akartam. Nehéz is lett volna mindig új kifogásokat találni, ha rajtam voltak a sebek. Lelkiatyám vállalta, hogy megmondja. Én nem tudtam volna. Könnyebbséget jelentett, hogy mindkettőnknek ő volt a Lelkiatyja. Egy gyónás alkalmával beavatta titkunkba. Édesanyám nagyon meghatódott, de jószívvel fogadta. Egy pénteki napon behívta Lelkiatyám és megmutatta a sebeket kezemen és lábamon. Lelkére kötötte, hogy idegenek előtt erről ne szóljon, és legyen segítségemre, ha olyankor akarna jönni valaki, amikor a sebek látszanak. Annak még nincs itt az ideje, hogy idegenek is tudjanak a dologról. Az bizonyos, hogy amióta Édesanyám tudta, könnyebb lett a helyzetem. Éjjel is mellettem maradt és segített bekötni, ha a vérzés elmúlt. Addig, amíg vérzett, nem lehetett hozzáérni, olyan heves fájdalmat okozott. Mikor a vér már kezdett megalvadni, akkor bírtam már, hogy bekössük. De ezt sem mindig. Ha kötve volt, elviselhetetlenül fájt. Máriácska mondta is, hogy nem kell bekötni. Aki segíteni akar, arra ügyeljen, hogy az ágynemű ne legyen véres. Ígérte a segítséget, de minden pénteken ott is volt. Csak ő tudta azt olyan gyengéden kezelni, hogy nem okozott fájdalmat."
(Részlet KISS MÁRIA HORTENSIA: ÚJ IDŐK APOSTOLA – A STIGMATIZÁLT GALGÓCZY ERZSÉBET című könyvéből)
