A megrágalmazott Isten
Átvilágítás a Tízparancsolat alapján 2. rész: A megrágalmazott Isten
Mindannyiunknak rosszul esik, ha félreismernek minket és olyan szándékokat, tetteket tulajdonítanak nekünk, amiket eszünk ágában se lenne tenni. Még rosszabb, ha ezt terjesztik is és torz, hamis, hazug képet rajzolnak rólunk a többieknek. Elkeseredettségünket és fájdalmunkat az se csökkenti, ha kiderül, hogy mindezt nem kifejezett rosszindulatból teszi valaki, hanem csak felületes, nemtörődöm, nem érzi szavai, tettei súlyát.
Mennyire fájdalmas az, amikor valakit szeretni akarunk, és szavainkat, tetteinket támadásnak veszi! Amikor a legjobb szándékkal közeledünk valakihez és elutasít, mert rosszat hallott rólunk és ezért fél tőlünk! Amikor eleve elzárkóznak tőlünk, mert valaki - visszaélve helyzetével -, lejáratott minket. Nem véletlen, hogy Jézus a Hegyi beszédben nagyon kemény szavakkal figyelmeztet: „Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére.” (Mt 5, 22) Később pedig hozzá teszi: „Mondom nektek: Minden hiábavaló szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján.” (Mt 12, 36)
Jakab apostol egy szemléletes képben mutatja meg a nyelv, a szavak hatalmát: „Mert sok mindenben vétünk mindnyájan. Ha valaki a szavában nem hibázik, az tökéletes ember, s az ilyen féken tudja tartani egész testét is. Ha ugyanis a lovaknak zablát teszünk a szájába, hogy engedelmeskedjenek nekünk, az egész testüket kormányozzuk. Lám, a hajókat is, bár nagyok, és erős szelek hajtják őket, a kis kormánnyrúddal oda irányítják, ahová a kormányos akarata vezeti. Így a nyelv is kicsi testrész ugyan, de nagy dolgokat visz végbe. Íme, egy csekély tűz milyen nagy erdőt gyújt fel! A nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Testrészeink közül a nyelv az, amely beszennyezi egész testünket, s a pokoltól lángra lobbanva egész életünk folyamát lángra gyullasztja.” (Jak 3, 2-6) Vigyáznunk kell tehát, hogy mit mondunk, mert szavainkkal építhetünk, de rombolhatunk is. Nincs olyan komolyan vehető vallási, etikai rendszer a világon, amelyik ne ugyanezen az állásponton lenne.
Ha pedig ilyen súlyos és veszedelmes dolog a rossz beszéd az emberek közötti kapcsolatban, mennyivel súlyosabb és fájdalmasabb Istennel kapcsolatban!
Képzeljük magunkat egy pillanatra Isten helyébe! Mennyi rosszat gondoltak, mondtak, hirdettek már róla az évezredek alatt! Hogy Ő bosszúálló, kegyetlen, hataloméhes, élvezetét leli teremtményei kínzásában, rabszolgaságba taszítja követőit… Isten minden élet forrása és mégis azzal vádolják, hogy sajnálja teremtményeitől az életet, az örömöt, a békét – valóban, Isten a legjobban megrágalmazott személy az egész világmindenségben!
Most érthetjük csak meg igazán, miért tanít minket így a Tízparancsolat második kérése: Az Úr nevét hiába ne vedd! Hiszen mennyi hiábavalóságot, rágalmat szórtunk már arra, aki pedig az életbe hívott, életben tart és örök boldogságot kínál nekünk!
Ugyanide kapcsolódik a parancsolat másik kérése: ne készíts bálványképeket és ne imádd azokat! Minden bálvány Isten megrágalmazása – mi pedig előszeretettel alkotunk bálványokat és emeljük azokat magunk fölé, hogy azután imádjuk és hódoljunk nekik. Isten azonban nem olyan, mint az erőszakos és parázna Zeusz, sem nem olyan, mint féltékeny és gyűlölködő felesége, Héra. Ő nem a sakálfejű Anubisz és nem is az elefántfejű Ganésa. Nem akar ezer feleséget és nem is ígér meztelen szűzlányokat, hurikat a „paradicsomba” kerülő gyilkos harcosoknak. Ő nem hatalom-isten, nem pénz-isten, nem pornó-isten, nem siker-isten. Az életünk közepébe helyezett tévé-oltár, számítógép-oltár előtt feláldozott óráink nem visznek közelebb Hozzá.
Isten azért tiltotta a bálvány-istenszobrok készítését, hogy megóvja az embereket a félrecsúszástól. Amikor pedig eljött az idő, Jézus Krisztusban kirajzolta, megalkotta, megmutatta az Ő valódi természetét: emberszerető jóságát, türelmét, hűségét és jóakaratát irántunk. Jézus Krisztus a tökéletes Képmás, amit maga Isten készített, hogy teljesen és maradéktalanul feltárhassa előttünk valódi természetét. Krisztust lehet másolni: őt kell belevésnünk szavainkba, tetteinkbe, szívünkbe, kőbe, fába, papírba, kinek hogyan tetszik! Ő lett felmentésünkké a bálványimádás vétke alól, Ő a felszabadítója és megtermékenyítője minden művészetnek Szentlelke által! Akik Őt követik, azok Isten életében, a Szeretet életében részesülnek mindörökké.
De jaj, mi lesz azokkal, akik nem hallgatnak Isten gyöngéden hívó szavára?
„Mivel ők, bár megismerték Istent, nem dicsőítették őt mint Istent, és nem adtak hálát neki, hanem üressé váltak gondolataikban, és sötétség borult oktalan szívükre. Bölcseknek mondogatták magukat, és esztelenek lettek, fölcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét halandó embereknek, sőt madaraknak, négylábúaknak és csúszómászóknak a képmásával. Ezért Isten átadta őket szívük vágya szerint a tisztátalanságnak, hogy maguk becstelenítsék meg testüket, mint olyanok, akik felcserélték Isten igazságát a hazugsággal, és inkább tisztelték és szolgálták a teremtményt, mint a Teremtőt, aki áldott mindörökké. Ámen.
Ezért Isten átadta őket gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik ugyanis elcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel. Hasonlóképpen a férfiak is, elhagyva a természetes együttélést az asszonnyal, egymás iránt gerjedtek vágyra, férfiak férfiakkal ocsmányságot műveltek; és így elvették eltévelyedésük illő bérét. Ahogy ők nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, úgy Isten is ráhagyta őket romlott értelmükre, hadd tegyék azt, ami nem való; hiszen telve vannak mindenféle igazságtalansággal, rosszasággal, kapzsisággal, romlottsággal, telve irigységgel, gyilkossággal, viszálykodással, csalással, gonoszlelkűséggel; árulkodók ők, és rágalmazók, Isten előtt gyűlöletesek, gyalázkodók, kevélyek, kérkedők, fortélyos gazok, a szülőkkel szemben engedetlenek, ostobák, megbízhatatlanok, szívtelenek, könyörtelenek. Jóllehet megismerték Istennek azt az elhatározását, hogy akik ilyeneket tesznek, méltók a halálra, mégis, nemcsak megteszik, hanem az így cselekvőkkel egyet is értenek.” (Róm 1, 21-32)
A második parancsolat nem más tehát, mint Isten kérése hozzánk: kérlek, ismerj meg engem olyannak, amilyen én valójában vagyok! Betartása megóv minket a hiábavaló szavaktól, egymás és Isten megrágalmazásától és a halálba vivő bálványimádástól.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.