Tegyük fel…
Átvilágítás a Tízparancsolat alapján 1. rész: Tegyük fel...
Rendben van, tegyük fel, hogy nincs Isten. Ha ez így van, akkor az embert csak önmaga határozza meg. Én vagyok a középpont, az ember önmaga istene. Akkor kérdéses, hogy létezik-e egyáltalán lelkiismeret? Vagy talán az nem más, mint szokások, nevelődések, ilyen-olyan értékek halmaza, amit magunkévá teszünk, de amin bármikor változtathatunk, ha akarunk. Ha ugyanis nincs se külső (Isten), se belső (lelkiismeret) mérce, akkor azt teszem, amit csak akarok!
Akkor teljesen jogos és elfogadható a gyereklányok kiházasítása és az özveggyé vált nők elégetése, hiszen a magányossá váló nők csak terhet jelentenek a közösségnek. A hatalmas és erős többet megtehet, hiszen neki nagyobb szabadsága és több lehetősége van. Megteheti, hogy rabszolgákat tart, megteheti, hogy fiatal fiúkat és lányokat szerez szexuális vágyai kielégítésére. Szabadon jutalmazhat és büntethet, ölhet és életet adhat. Abban hisz amiben csak akar és nem kell alkalmazkodnia, csak egy nála is erősebb hatalomhoz. Olyan istent választ magának, amilyet csak akar, és ami leginkább megfelel vágyainak és terveinek.
Emberáldozatot mutathat be Káli istennőnek egy templomban vagy az abortusz-klinikákon. Háborús versenyeket szervezhet és nyíltan hódolhat az erőszak Mars istenének, természetesen előre szerződést aláíratva a résztvevőkkel, ami felmenti őt minden felelősség alól. „Szexuális önkifejezésének” bármilyen önkifejezést adhat, hódolhat Vénusznak, Pánnak, de az állatokkal üzekedő Zeusznak is. Felépítheti a hatalom és erő nagy szervezett piramisait, vállalatokat, országokat gyűrhet maga alá, ha van hozzá elég pénze, ereje, képzelőereje és befolyása.
Ha nincs Isten, akkor háromezer isten van – miként Indiában -, mert legalább ennyiféle módon istenítheti az ember a saját belső vágyait és terveit. Akár régi nevei egyikén nevezed, akár újat adsz neki – ugyanaz a romboló erő rejlik mögötte.
Ha nincs Isten, akkor nincs kinek felelősséggel tartozni. Sem a házastársamnak, sem a gyerekeimnek, sem a közösségemnek, hazámnak – vagy legfeljebb annyival, amennyit az ki tud kényszeríteni az erősebb jogán.
De vajon mi történik, amikor rádöbbenünk, hogy önmagunknak igényelt istenségünk az egész életet szétrombolja körülöttünk? Mi történik, amikor rájövünk, hogy minket erőszakolnak meg, minket használnak ki, velünk élnek vissza? Hogy nálunk is vannak erősebbek és már nem tudunk védekezni ellenük? Amikor kiderül, hogy a vesztesek közé tartozunk és rabszolgává lettünk: vágyaink, körülményeink, életmódunk rabszolgáivá?
Vajon amikor már nincs hová halmozni az élvezeteket, a paloták köré emelt magas falak és őrtornyok, testőrök és bankbetétek meg tudnak-e védeni minket életünk beteljesületlenségétől, bensőnk kiégésétől, az unalom és magány komor sötétségétől?
De tegyük fel, hogy mégiscsak van Isten. Tegyük fel, hogy tanácsai – ne ölj, ne lopj, ne hazudj, tiszteld apádat és anyádat… -, nem csupán gyenge emberi fantáziálások, hanem bármilyen civilizáció fennmaradásának alapjai? Hiszen láthatjuk, hogyan roskadozik körülöttünk minden olyan társadalom, amelyik ezekkel a törvényekkel nem számol.
Ha pedig van Isten, akkor a lelkiismeretünk sem csupán valami szokásokból összetákolt halmaz, hanem az Istentől való, és bennünk élő örökéletű lélek figyelmeztetése, sugallata, bátorítása életünkben. Akkor pedig mi személyek vagyunk, egyediek és megismételhetetlenek. Akkor nincs reinkarnáció, akkor nem lehet elmenekülni a felelősségünk elől, akkor mindenképpen számot kell adnunk életünkről.
A Tízparancsolat első tanácsa Istentől nem azért íródott nekünk, mert Ő valami személyi kultuszt akart kialakítani a maga személye körül, hanem azért, mert Isten az Élet teljessége, Tőle származik minden jó, Ő rendezett el mindent „súly, szám és mérték szerint” – ezért minden, ami Őt tagadja, az Életet tagadja és kihullik abból. Ezért ez az első parancsolat: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!
Lázadhatunk ellene, jogunk van hozzá, ahogy szétszedhetünk egy gépjárművet is és megpróbálhatjuk összerakni másképp, mondván, nekünk sokkal jobban tetszik úgy, ha a tetején van a kereke és oldalán a kormány, motor pedig nem is kell bele, mert csak a benzint fogyasztja – de az az autó így sohasem fog működni! Hasonlóképp tagadhatjuk az Élet törvényeit, amit Isten beleírt a szívünkbe, a természetbe és a társadalom szövetébe – de amit mi összebarkácsolunk helyette, az szükségszerűen működésképtelen lesz.
Isten semmit sem titkolt el előlünk, mert szeret minket. Ő megadta a „használati utasítást”, a „szerelési segédkönyvet” életünkhöz. Ennek egyik központi fontosságú „utasítása” a Tízparancsolat. Ha megtartjuk, „életünk lesz, és bőségben lesz”. Nem Istenen múlik.
Az első parancsolat - Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj – nem más, mint mennyei Atyánk nagy kérése hozzánk: Kérlek, figyelj rám, mert én az Életet adom neked!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
Hozzászólások
Nem kívánja a bűnös halálát, de mégis meghal.
Lehet túlzottan Isten itélkező arcát figyelem, de mi az amit én látok?:
egy ember aki kezet emelt rám, halott
egy ember, aki kihasznált, beteg
egy ember aki meglopott, szegényebb lett mint valaha
egy ember, aki rosszat kíván nekem, szerentsétlensé gek súlytják
egy ember aki adhatna, de nem add, anyagi károk érik
és egy ember, aki segített mikor nem tudtam fizetni, a halálos ágyából felkel
Isten akkor ítél, ha én ítélek, velem kapcsolatban persze. Tudom, hogy az én ítéletem miatt érik károk az ellenem vétőt, de mégis mekkora szeretet kell ahhoz, hogy eltekints a bűntetéstől, sőt még kérj neki még több anyagi áldást. Mert Isten megteszi, csak kérnem kell, hogy ne bűntessen, hanem jutalmazzon. Ehhez Krisztus szeretete kell, nem emberé
Mivel nem tudok nem ítélkezni, ezért inkább kerülöm az ilyen helyzeteket, nem nagy sikerrel.
néhány napja a gyerekem elől megettek valamit és azóta fáj a foga a "tolvajnak" annyira h nem tud enni
tehát elkerülni nem lehet a próbákat, mint ahogy a migránskérdést sem.
mivel tudom mára már, hogy az én ítéletemmel is ítél az Isten, így gondolataim, cselekedeteim mind felelősek lehetnek egy ember sorsáért, meg a sajátomért is.
ha engem így ítélne az Isten, aahogy én ítélek másokat, szörnyű csapásokkal sulytana, de Ő mit tesz? csak ad és ad , így egy idő után én sem tehetek mást, mint hogy adjak és kérjek nekik megbocsátást.
És hát persze jó, hogy ti is türelemmel vagytok felém, Istennek is csak annyit tudtam megigérni, hogy igyekszem :)
Ezt valamikor én is értetlenkedtem, azután a kiscsirkéim tanítottak meg.
Abban az időben vásároltunk 40 naposcsibét, hogy saját csirkehúst együnk és saját tyúktojást együnk.
Nehezen kezdték az életet. Meg kellett itatni sokukat, meg kellett etetni sokukat. A gondoskodás eredménye meg is mutatkozott, ritkán volt veszteségünk. Egy alkalommal, már jérce korában egyiküket megtépte valami, és minden tollát kiszedte. A kertből idemenekült a ház elé és a kutyánk oltalmában várta a reggelt. Nem öltük le, hanem visszasegítettü k az életbe. Melengettük hajszárítóval, itatgattuk gyógyteával, etetgettük minden féle jóval, mert halálosan ki volt merülve. Megerősödött és azóta sok szép tojást küldött a konyhára.
Amikor magam esendőségét szemlélem, Isten előtt nem vagyok sokkal jobb, mint előttem a kiscsirke meg a megtépett csirke.
Így is szeret a Fölséges, és Szent az Ő Neve. Ezen örvendezve értem, hogy a gondoskodás akkor is jelen van, amikor nem vagyunk méltóak az igaz szeretetre, az a szeretet azonban minden gonoszságainkat felülmúlja irgalomban és erőben.
Ezért ez az első parancsolat: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj! -
kiemeltem ezt a részt az írásodból, ami egyébként tetszik és egyet is értek vele,de megkérdezném, hogy hogyan lehet ezt összeegyeztetni azzal az írgalmassággal, amit hírdet az egyház? hogyan lehet mindenki egyenlő? ez a túlzott humanitárius elkötelezettség , kit szolgál?
Hogyan szolgáljak bárkit is aki nem szereti az én Istenemet?
valaki magyarázza meg nekem ezeket az ellentéteket, legalábbis számomra azok.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.