Iskolai ügyek
Van egy alapvető ellentmondás az iskola körül, amit nem veszünk kellően figyelembe. Miközben egyre több a problémás és/vagy szétesett, csonka családból érkező, testi-lelki nehézséggel küzdő gyerek, és miközben az iskolát és a pedagógust egyre jobban megfosztják cselekvési szabadságától és lehetőségeitől – aközben a szülő és a társadalom azt várja, hogy a tanár valamiféle mindenes szuperhősként kezelje és oldja meg azokat a problémákat, amiket a szülő, a család és a társadalom nem tud megoldani.
Mióta újra iskolai munkába keveredtem, jobban érzékelem, mi mindent kell elviselnie egy pedagógusnak – ráadásul mintha a tanító, tanár válna általános bűnbakká. A szülő már nem bízik benne, és olykor már ő akarja megmondani, mit és hogyan csináljon a pedagógus az ő gyerekével.
Persze a szülő is frusztrált állapotban van, hiszen neki is tökéletes apának-anyának kellene lennie, ami természetesen lehetetlenség. Ideje sincs rá és hát ő sem tökéletes – amikor aztán a gyerek hazajön az iskolából és elmeséli valami búját-baját, rögtön késztetést érez rá, hogy (kompenzálva eddigi frusztrációját) harcosan mellé álljon a másik gyerekkel és/vagy a tanárral szemben. (Csak emlékeztetőül, egy-két nemzedékkel ezelőtt még fordítva volt, a szülő bízott a tanárban és elhitte, hogy ha valami konfliktus van közte és a gyereke között, akkor azt a pedagógus jól kezeli…)
Megtörtént eset: nemrégiben egy iskolában a tanár felmérőt akart íratni a gyerekekkel. Előre szólt, próba-feladatokat diktált – másnap az egyik szülő felháborodottan tört be az igazgatóhoz (!), hogy miért pont most íratják a felmérőt, amikor az ő szegény gyereke…
A mi iskolánkban a tanítók, tanárok – ahogy én látom -, lelkiismeretes, az órájukra készülő, a gyerekek problémáira fogékony emberek. Évtizedes tapasztalatuk van a gyerekek motivációiról, problémáik forrásáról. Értik, hogy például az otthon kiskirályi szerepben lévő gyerek miért szorul szélre az osztályban (ahol másik harminc gyerekkel kellene „megvívnia” az elsőségért), miért feszült és agresszív. Hogy a másik kisfiú miért sír olyan könnyen, a harmadik kislány miért bezárkózó. (Hiszen a pedagógus nap közben, de olykor általában is, több időt tölt a gyerekkel, mint a szülő!) Tudja, melyik gyerek van otthon is villanypásztorra kötve (tévé, számítógép, videó), melyik magányos és kivel foglalkoznak családi körben is. Most akkor kitől/mitől akarja a szülő megvédeni a gyerekét?
Közben persze ugyanez a tanár oldjon meg mindent. Csodálatosan motiválja a gyerekeket a tanulásra, sziporkázzon, szelídítse meg a vadakat, csillapítsa le az indulatokat, kedvesen mosolygósan, szerettessen meg minden tantárgyat (ami lehetetlen). Legyünk realisták: egy szétesett és agyongyötört társadalomban hogyan lehetnének a tanárok mások, mint a körülöttük lévő emberek, főleg úgy, hogy közben egyre eszköztelenebbek és egyre inkább visszaélnek erejükkel és szakmaszeretetükkel?
Emlékszem, egyszer 6. osztályban kellett magyar órát helyettesítenem, és teljesen kudarcot vallottam. Én nem vagyok magyar tanár, de mint olvasó ember voltak illúzióim - de csak eddig az óráig. Egy Vörösmarty-verset kellett volna elemezni, ami tele volt nehéz szavakkal, régies mondatfűzéssel. előre- és visszautalással. Hogyan lehetne ezt a verset jól átvenni ezekkel a gyerekekkel? Nem tudtam rájönni. Még ha legalább érdeklődtek volna? Az első padban egy problémás (később a családjától is elszökő, hetekig eltűnt) gyerek rögtön kijelentette, hogy ő a könyvét sem nyitja ki – innen indultunk…
A diáknak természetesen szuperjogai vannak, de ha nem lennének, ő akkor is „nagyon jól tudja”. Egyszer szétválasztottam két verekedő ötödikest, mire az egyik, akinek megfogtam a karját, azt mondta, hogy azonnal eresszem el, ehhez nincs jogom, és ha nem teszem, feljelent… (Extrém verzió: egyszer kirándulni voltunk és egy gyerek olyan elfogadhatatlan módon viselkedett, hogy végül felemelt kézzel megfenyegettem - talán világos, hogy egy ujjal sem nyúltam hozzá –, másnap bejött a szülő, hogy kezet emeltem a gyerekére… hát ilyen rossz ember vagyok én.)
A gyerek balhézik, beszól, dobálja a társait és a tanárt (!) addig-addig, hogy végül – a sokadik békítési, leállítási kísérlet után - a pedagógus elveszíti a béketűrését… de hogyan van az, hogy a diákok mobillal veszik az esetet, ami rögtön felkerül az internetre (mint történt néhány éve)? Miféle lejáratás, gonoszság van emögött – addig hergelni valakit, amíg egyszer elszakad a cérna, és akkor farkast kiáltani? Emberileg, szakmailag ellehetetleníteni őt – a tanuló a vállát vonogatja, ő nem így akarta… Kíváncsi vagyok, melyik szülő engedné meg otthon a gyerekének, hogy így bánjon vele.
A túlterhelt és frusztrált tanárok vagy kitartanak, vagy pályaelhagyók lesznek. Utánpótlás alig, s aki jelentkezik, azok egy része is elmenekül egy éven belül. A társadalom elvárásai pedig csak nőnek, nőnek…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
