Csak széttárom a kezem
Egy édesanya mondta: nem szabadna megtörténnie, hogy a szülők temetik el a gyerekeiket (hanem fordítva)! Igaza van, hogyne lenne igaza. Mégis megtörténik és érthető, ha a szenvedő felteszi a kérdést: hol van ilyenkor Isten? Hol van, amikor vezetőink (politikai, vallási, kulturális – lehet választani) hűséget kérnek tőlünk, de közben – a hatalom és pénz, befolyás és hírnév mámorában -, hűtlenné válnak ígéreteikhez?
Mit lehet mondani egy szíriai keresztény menekült asszonynak, akinek szétbombázták életét, ide menekült a gazdag és állítólag keresztény Európába, ahol aztán pestisesként lökdösik egyik helyről a másikra? (Ha meg ráadásul muzulmán is… mintha tehetne arról, hogy oda született…)
Hogyan győzhető meg egy tizenéves fiatal arról, hogy a hűség, a tisztaság, a szolgálatkészség érték, amikor körülötte minden épp az ellenkezőjét isteníti? Tényleg boldogok lehetnek a (lelki) szegények, amikor minden azt sugallja, hogy csak a gazdagok, az egészségesek, a sikeresek, az önzők lehetnek boldogok?
Csak széttárom a kezem, mert látom, hogy a világ most is el akar felejtkezni arról, Isten hogyan mutatta meg magát közöttünk. Mert ugyan mit lehet kezdeni azzal, hogy Jézus a tisztességes, vallásos emberek és vezetők helyett a tolvaj vámossal, a leprással, a prostival ül egy asztalhoz és a tékozló fiúról meg az eretnek szamaritánusról mond példázatokat? Az önsegítő könyvekben és a „gazdagodj gyorsan” bestsellerekben ilyeneket nem lehet olvasni. És mit kezdjen egy bármi áron győzni akaró politikus a „szeresd ellenségedet” parancsával? (Esetleg megtehetné, hogy nem akar minden áron győzni...)
Úgy tűnik, mintha Isten se tudna ezzel mit kezdeni. Jézust a legjobb barátai egyike árulja el, és senki sem védi meg. Máriának el kell temetnie fiát, az embernek az Istent, gyász és siralom…
Mégis széttárom a kezem, de nem kétségbeesésemben, hanem örömömben – hiszen én vagyok a szegény, a leprás, a sikertelen, a csúnya és buta! Én vagyok a (lélekben) haldokló, de ha mindenki elfordulna is, Isten nem fordul el tőlem, mert Ő is ugyanezt élte, éli meg… és Ő, a legszebb, a legokosabb, az örökké élő velem, velünk van…
Most már csak nekünk kellene vele lennünk.
A világ olyan örömhírt akar, ami a világot igazolja, Isten pedig olyan Örömhírt mond, ami Istent igazolja, és – milyen kellemetlen! – a kettő elválik egymástól. Nincs olyan drót a világon, ami ezt a kettőt egybe kötözhetné!
Vagy mégis van, csakhogy az a világ már nem evilág, hanem a mennyek országa, és az az élet már nem az evilági siker és hatalom bővölködése, hanem örök élet szeretetben, örömben és békében. Az a drót Jézus Krisztus, az a kötöző anyag a Szentlélek.
Mind a két világ itt van, más meg nincs. Nem lehet elmenekülni a választás elől. Szavazati jogunk van és egész életünkkel szavazunk is egyik vagy másik mellett. (Mindig csak „ma”, nincs „holnap”, amikor majd másképp fogjuk csinálni, csak még előbb egy kicsit ezt meg azt…)
Nagyon tanulságos szegény Jeremiás próféta életének utolsó időszaka. Már a nép jó részét elvitték a babiloni fogságba, a maradék kinevezett vezetőjét a riválisai megölték, akik még vannak, azok vezetői Egyiptomba (a másik nagyhatalomhoz) akarnak menekülni, ott békét remélve. A próféta elé állnak – akiről addigra nyilvánvalóvá válik, hogy próféciái beteljesedtek -, és kérik, hogy mondja el nekik, mi az Úr akarata, mert ők esküvel fogadják, hogy csak azt fogják választani. Jeremiás végül rááll a dologra és tíz nap múlva meghozza az Úr szavát: ne meneküljetek Egyiptomba, mert ott csak elvesztek, hanem maradjatok itt, az én védelmem alatt… A vezetők azonban a prófétát újra csalónak és hazugnak bélyegzik, Egyiptomba menekülnek (magukkal ragadva Jeremiást is, akit később megölnek) – és aztán ott el is vesznek.
Nem kell nekik Isten tanácsa, mert a saját akaratukat istenítik...
Mit is írhatnék még, ennyi akaratos ember között? „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát – minden más hozzá adatik nektek…”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
