Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak
Jézus születésének történetében olvashatjuk. Az angyalok hírül adják a pásztoroknak az Örömhírt, a pásztorok pedig szintén tovább adják, és „mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amiről a pásztorok beszéltek nekik.” (Lk 2, 18) Most olyan korban élünk, ahol repülhetünk, élhetünk a víz alatt, sőt kint az űrben, műszívvel hosszabbíthatjuk meg napjainkat – úgy megszoktuk ezeket a csodákat, hogy már nem tudunk csodálkozni. Rácsodálkozni.
A kisgyerek még csodálkozik és várja a csodát, a Mikulást, az angyalokat, a Jézuskát (és a saját felnőtt életét, a jövőt, amiben minden csoda majd számára is valósággá lesz) –, mi okos felnőttek pedig azt mondjuk, ne akarjuk becsapni őket. Nincs Mikulás és az ajándékokat is anyu és apu veszi… Azt hisszük, „igazságainkkal” jót teszünk, pedig az egyik legfontosabb dolgot öljük ki a gyermeki szívekből: az ártatlan örömöt és a hitet a csodában.
Az emberi szív azonban nem viseli el az ürességet – horror vacui, rettegés az űrtől -, így a hit helyét betölti a hiszékenység, az öröm helyét a vicceskedés és a buli. A spenótlevélen kirajzolódó Jézus-arc és a hányásig tolt banzáj.
Ha pedig nincs öröm, akkor nincs örömhír se, és Jézusban is csak épp annyira lehet hinni, mint a jósnőben és a reinkarnációban.
Mit tehetünk?
Úgy általában nem tudom, de konkrétan, a saját életemben tudom: én hiszek a csodákban. Hiszem, hogy a gyógyíthatatlan betegek is meggyógyulnak, akkor is, ha épp egy ilyen se történik. Hiszem, hogy Jézussal találkozni öröm, akkor is, ha csak a fogfájásomat érzem (és se fogorvos, se csoda sehol). Hiszem, hogy a pásztorok meghirdetik az örömhírt a templomokban, hiszem, hogy hazánk a Szeretet földje lehet…
És ha hiszem, akkor erre is építem az életem.
Év elején a közösségünkben elvégezzük az alábbi gyakorlatot: mindenki kap egy papírt, és arra felírja, mit gondol önmagáról és az előttünk álló évről. Mit szeretne megvalósulni látni, merre szeretne elindulni, milyen tervei vannak, stb. (Ezt a papírlapot csak ő és Isten látja, nem nyilvános.) Én ebben az évben is ezzel a mondattal kezdtem: „Isten gyermeke vagyok.” Igazán nagyképű mondat – kivéve, ha valaki hisz az Örömhírben. De ha hiszem, hogy az vagyok, és Isten az Atyám, akkor máris várhatom, hogy a lehetetlen is lehetségessé váljon, máris bátran kérhetek szívem karácsonyfája alá bármilyen ajándékot – fenntartva a Családnak a jogot, hogy eldönthetik, való-e ez nekem, vagy sem -, máris örömteli várakozással nézhetek az előttem álló év elé is.
1991-ben fiatal házasként, üres zsebbel és teli szívvel érkeztünk Törökbálintra – egy faluba, ahol senkit sem ismertünk -, egy szolgálati lakásba. Az elmúlt 26 év a csodák ideje volt, annak minden örömével és kihívásával együtt (és tudom, hogy Isten ennél sokkal többet is el tudott volna végezni az életünkben, ha a hitetlenségeim és bűneim nem akadályozzák meg ebben). Most a saját házunkban élhetünk a gyerekeinkkel, közösségeink vannak, barátaink és ismerőseink, szolgálatunk – egyszóval értelmes életet élhetünk. Talán valamivel értettebbek is lettünk az eltelt évek alatt, ami azzal a reménnyel kecsegtet, hogy többet is lehet ránk bízni ennél… kalandra fel!
„Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében. A pásztorok pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak úgy, ahogy megmondták nekik.” (Lk 2, 19-20) Ezt kell nekünk is tenni: szívünkben forgatni az Örömhírt, és amit megértettünk, azt tovább adni szavakkal és tettekkel, végül pedig dicsőíteni és magasztalni Istent – szó szerint véve, megdicsérni Őt, ahogy csak a gyerek tudja az apukáját -, hogy aztán megláthassuk mindazt, amit Isten előre elkészített nekünk, hogy azokban járjunk. Fogunk mi még csodálkozni!
Áldott ünnepeket!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
