Az első prófécia, és az utolsó
A Szentírásban olvasható legelső próféciát az Úr mondta ki a bűnbeesés után a gonosz lélekre és az első emberpárra. Isten szavai egyszerre hordoztak ítéletet, büntetést és reményt. Az pedig, hogy minden beteljesedett abból, amit mondott, tagadhatatlan. A legelső prófécia szavai szerint „Az Úristen így szólt a kígyóhoz:
Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol, és a föld porát eszed életed minden napján. Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba. Az asszonyhoz pedig így szólt: Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad. Az embernek ezt mondta: Mivel hallgattál az asszony szavára és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza.” (Ter 3, 14-19)
A gonosz lélek az ítélet óta valóban a „hasán csúszik”, nem tud felemelkedni az Egek egeibe, elveszítette Isten belső közelségét. Valóban ellenséges az ember iránt, gyűlöl minket, ahogy mi is megértettük, hogy ő az ellenségünk. A szövegben megfogalmazott remény is valóra vált, hiszen a Szűzanya a Fia, Jézus Krisztus megváltó műve által az őskígyó fejére taposott és fölé emelkedett. (Ahogy persze az is igaz, hogy a gonosz lélek azóta is gyötörni akarja az emberek minden ivadékát.) Arról külön szólni se kell, hogy mindaz, amit az Isten az asszonyról és férfiról kijelentett, valósággá lett, hiszen ezt mindannyian tapasztalhatjuk életünkben.
A bűnbeesés előtt Isten és ember „együtt sétált” az Édenben – a Bukás után ez a mély és bensőséges kapcsolat megszakadt. „Úristen (az embert) eltávolította az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből lett. Amikor az embert elűzte, az Éden kertjétől keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.” (Ter 3, 23-24) Az Úr gondoskodó szeretete azonban megmaradt az ember iránt: „Az Úristen pedig bőrből ruhát készített az embernek és feleségének, s felöltöztette őket.” (Ter 3, 21) Ennek a gondoskodásnak része az is, hogy Szavát sem vonta meg végleg az emberektől. Időről időre prófétákat küldött – azaz embereket választott ki és felkente őket Szentlélekkel és erővel a prófétai szolgálatra -, hogy tanítsák, intsék és buzdítsák a népet. A próféta hivatása kettős volt: képviselte Isten akaratát az emberek között, ugyanakkor képviselte a népet és közbenjárt értük Isten előtt. Isten elválasztotta az Ő emberét a néptől, ugyanakkor mégis közéjük küldte. A Világosság hordozójává tette a sötétségben. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség azt nem fogadja be” (lásd Ján 1, 5) – ezért a prófétai hivatás sok szenvedéssel járt és általában erőszakos halállal végződött.
Amikor azonban eljött az „idők teljessége”, az Úr véglegesen rendezni akarta viszonyát az emberekkel. Isten „kimondta” végső Szavát az embereknek, hogy így teljesen és tökéletesen kiengesztelődhessünk Vele. A Szava előtt elküldte Jánost (Keresztelő Szent Jánosról van szó) - aki az Ószövetség utolsó és egyben az Újszövetség első és legnagyobb prófétája volt -, hogy meghirdesse ennek a kegyelmi időnek az elérkezését. Isten utolsó próféciája, szava azonban nem „valami”, nem néhány kifejezés volt, hanem maga a Szó, az Ige: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. 11A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, 13akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1, 1-14)
Jézus Krisztusban teljesedett be minden, amit Isten valaha megígért az embereknek. Minden, ami ezután történik, szintén „Őáltala, Ővele és Őbenne” történik. Mi pedig, akik Krisztus testének tagjai és a Szentlélek templomai vagyunk, mint Isten népe részesedünk Krisztus királyi, főpapi és prófétai hatalmából és küldetéséből. Hogy mit jelent ez általános és szűkebb értelemben, mit jelent a prófétálás karizmája és mi a prófétai szolgálat – erről lesz szó a továbbiakban.
(Vázlatos részlet a Prófétai élet című, hamarosan megjelenő füzetből)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
