Egy erőteljes beszéd margójára
El kell ismernünk, hogy Orbán Viktor tusványosi beszédével megint bebizonyította, hogy azon kevés magyar politikus közé tartozik, akinek legalább van valami víziója arról, hogy merre tart Európa és merre felé kellene, hogy menjen az ország. Nagyon hatásosan fejezte be mondanivalóját, amikor azt mondta, hogy a rendszerváltáskor úgy hittük, hogy nekünk van szükségünk Európára, most pedig úgy látjuk, hogy Európának van szüksége ránk, a keresztény és nemzeti identitását őrizni akaró országra. De mit is jelent ez pontosan?
Az számomra nyilvánvaló, hogy a hazai politikai közbeszédben a keresztény jelző használata nem vallási – Krisztushoz tartozó -, hanem kulturális tartalommal bír, bár az is igaz, hogy ennek az évszázadok alatt kialakult, európai kultúrának, szokásrendnek kétségkívül bibliai, keresztény gyökerei is vannak. (Még ha az EU „alkotmányába” ez nem is került bele, csak az antik világ és a felvilágosodás eszmeköre.) Ez a kulturális tartalom a mi önazonosságunkhoz tartozik. Nagyon fontos ez a kulturális önazonosság napjainkban, amikor komoly erők akarják még a maradványokat is összerombolni gender-elmélettel, homoszexuális házassággal, káromlással, okkultizmussal, pénzimádattal, erkölcsi relativizmussal, stb..
Azonban azt is látnunk kell, hogy ez a fajta keresztény önazonosság nagyon képlékeny, erősen kitett a különböző társadalmi, politikai szándékoknak, hatalmi akaratnak, el tud szakadni a bibliai, krisztusi gyökerektől és keresztény mázzal leöntött pogány tartalommá válik. Tudjuk jól, hogy a két világháború közötti Magyar Királyság miközben hivatalosan és programszerűen is „keresztény kurzust” folytatott, aközben égbekiáltó bűnöket követett el szervezett formában a szegények, elesettek és több nemzetiség ellen is.
Ezért fontos arra rákérdeznünk, mai vezetőink mit is értenek keresztény és nemzeti tartalmon, mert ez korántsem egyértelmű. Erre a zavarra legfrissebb példa: a magyar miniszterelnök az izraeli miniszterelnök látogatásakor azt nyilatkozta, hogy „minden magyar kormány kötelessége megvédeni minden állampolgárát.” – és ebbe beletartozik a magyarországi zsidó kisebbség is. Ez nagyon szép mondat, egyetértek. Ugyanakkor ezt is olvasom, ugyanott: „Magyarország nem akar kevert népességet, nem akarja megváltoztatni etnikai összetételét.” Érteni véltem én, hogy itt már megint a migránsok elleni küzdelemről van szó. (A tusványosi beszédben is előkerül az „etnikailag homogén ország” képe.) Balog Zoltán valamikori református lelkész, most emberi erőforrások minisztere aztán gyorsan romba döntötte a jóindulatú értelmezésemet, amikor Tusványoson ezt találta mondani: „A magyar közösségek és a kormány sem döntötte el azt a kérdést, hogy a határon túli, magyarul beszélő cigányok tehertétel vagy erőforrás.” Szóval lehet, hogy ők ugyan magyarnak vallják magukat, de mi akkor sem kérünk belőlük? És mi van a hazai cigánysággal? És a többi nemzeti kisebbséggel? Vagy ha esetleg „mi” leszünk valamilyen okból tehertétel – mi a szándéka az emberi erőforrás miniszterének (volt református lelkész úrnak) velünk? Lekapcsolnak az „erőforrás-hálózatról”?
Nem ragozom tovább, hisz ez csak egy példa arra, milyen hihetetlen összevisszasághoz vezet, ha a kereszténység alatt nem Jézus Krisztus tanítását, hanem valami kulturális önazonosságot értünk. Viszont! Karácsonyra kaptam ajándékba egy könyvet, egy nagy afrikai misszió megszervezője és apostola írta, a címe: A vezetés művészete. A szerző – bibliai alapon - hét pontban foglalja össze, mikor megy tönkre mindenképp egy szervezet, ország (ismerve az afrikai kontinens problémáit, bőven volt honnan merítenie megfigyeléseit):
- ha a krisztusi alapelvek helyett a politikai célszerűség irányít,
- ha nem az alapelvek irányítják, hanem, hogy a vezetők rokonai előnyhöz jussanak,
- ha a szervezet vezetője a személyes anyagi előnyök megszerzését szem előtt tartva hoz döntéseket,
- amikor egy országot az alapelvek helyett a kapzsiság kormányoz,
- amikor egy országot az alapelvek helyett az önzés kormányoz,
- amikor egy országot, szervezetet a részlehajlás és protekció kormányoz,
- és végül, megosztottság és háború a sorsa annak a szervezetnek, nemzetnek, amelyet az alapelvek helyett etnikai nézetek irányítanak.
A szerző bőséges példákat is hoz, ezeket mellőzném, hiszen nekünk nem az afrikai, hanem a hazai helyzettel kell foglalkoznunk. Inkább arra biztatnék mindenkit, nézzünk bele bátran ebbe a tükörbe. Ha úgy látjuk, hogy ilyen nálunk is – a családunkban, közösségünkben, egyházunkban és hazánkban -, előfordul, akkor tudhatjuk, hogy ott elhagytuk a krisztusi utat. Lehet, hogy kulturálisan még keresztények vagyunk, de ez sajnos kevés a győzelemhez.
Az elején azt írtam, hogy a magyar miniszterelnöknek legalább van egy víziója az országról, látjuk, hogy merre akar menni. Ehhez mi akkor tudjuk a legtöbbet hozzá tenni, ha minden segítséget megadunk ahhoz, hogy ez a vízió szilárd, bibliai, krisztusi alapokra kerüljön és ne egy elmaszatolt, kulturális kereszténység ruhájába öltöztetett pogányság süljön ki belőle.
Hogy hazánk a Szeretet földje legyen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
