Cigánymunka
A városunkban most cserélik a légkábeleket földkábelre, a mi utcánkban is bontják az aszfaltot, az alatta lévő betont, és a még ősibb rétegeket. A munkások szinte kivétel nélkül szép nagy cigány emberek - kell is az erő ehhez a munkához, és dolgoznak is rendesen, és ahogy nézem a szegélyköveket, pontosan és szépen. Csak sóhajtani tudok – bárcsak az elmúlt harminc év másképp történt volna!
Visszaemlékszem a nyolcvanas évekre, amikor főiskolásként cigány gyerekeket korrepetáltam. A szüleiknek volt munkájuk, házat építettek és büszkék voltak az életükre. De még visszább is mehetek, a hetvenes évekig, az általános iskolás Pistihez, aki zeneiskolába is járt, érettségi (és katonaság) után pedig rendőr lett (és két bátyjához is, akik szakmát tanultak). Nem volt különlegesség, hogy cigányok is vannak közöttünk (meg zsidók és más nemzetiségiek is). Nekik is két kezük és két szemük van, nem kell félni tőlük. (Érdekes, hogy azért előítéleteim mégis voltak. Gyerekként a kukázó öreg cigányasszonyt lenéztük, azt hittük, a kiturkált száraz kenyeret ő eszi, nem volt elég eszünk ahhoz, hogy végiggondoljuk, a jószágoknak viszi. És a kocsmában a nagyhangú cigány férfiak között is csak szorongtam, pedig nem bántottak soha.)
Szóval elgondolkodhatunk azon, mi lett volna, ha nincs a nagy gazdasági összeomlás, ha nem szűnnek meg tömegével a munkahelyek és nem kerülnek elsők között utcára a cigány emberek. Ha Kádár-korszak felemás – de mégiscsak – integrációja tovább folytatódhat.
Nem folytatódott. Nem mintha nem lett volna jó szándék a továbbiakban. Csak hát, mint tudjuk, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Jó szándék volt a kisebbségi önkormányzatok létrehozása, jó szándék volt a nemzetiségi lét elismerése és biztos nem eredmények nélkül való. Csakhogy a cigányokra – és mindannyiunkra! - nézve ennek lett néhány súlyos következménye. Az egyik, hogy a cigányság jó részének megrendült a magyarság-tudata. Ők eddig magyarnak (is) tudták magukat, hirtelen pedig kiderült, hogy ők „csak” cigányok, ami nagyon mély identitás-válságot okozott sokaknál, amit nem szabad lebecsülni. (Olyan ostobán ügyetlenek voltunk! Példa házunk tájáról: az évszázadok óta velünk élő, magyarul beszélő cigányoknak hirtelen „cigány-nyelvű” miséket tartottak, teljes jó szándékkal, de amiből egy szót sem értettek… erőltettük, amit nem kellett volna, s közben nem figyeltünk arra, ami meg létfontosságú lett volna…)
Nem tagadhatjuk azt sem, hogy a kormányt jó szándék vezette, amikor az EU-val közösen meghirdette a „Híd a munka világába” programot és ehhez adott az Országos Roma Önkormányzatnak 1,6 milliárd forintot. De hova a pokolba került a pénz?
Egy újságcikkből idézve: „Az ügyben a NAV feljelentést tett 1,6 milliárd forint szabálytalan elköltése miatt. Az ORÖ-nél történtek miatt már féltucat nyomozás zajlik hivatali vesztegetés, hűtlen kezelés, közokirat-hamisítás és költségvetési csalás gyanújával. A z Országos Roma Önkormányzatnál történtek ügyében az európai csalás elleni hivatal is vizsgálódik. Tavaly júniusban meghallgatásra hívták be Farkas Flóriánt az OLAF budapesti koordinációs irodájába, de a miniszterelnöki megbízott a kijelölt időpontban nem jelent meg. A programról tavaly a Balog Zoltán által vezetett Emmi is elismerte, hogy a céljaiból jórészt semmi nem valósult meg, ezért a támogatás visszafizetésére kötelezte az ORÖ-t. A kormány azonban 2016 karácsonya előtt egy 1,3 milliárdos támogatással kisegítette a csődközelbe jutott szervezetet, vagyis kevés híján kvázi elengedte az ORÖ adósságát.”
Így van ez.
Közben pedig az utcánkban a cigány emberek tovább dolgoznak. Amikor odébb kell állni az autóval – mert ott is ásniuk kell -, udvariasan szólnak. Tisztességes munkát végeznek, csak délben ülnek le kicsit enni – pedig valószínűleg nincsenek túlfizetve. Nem hiszem, hogy túl sokszor lennének olyan elegánsan öltözve, mint az ORÖ-elnök Farkas Flórián, (bár talán több gyereket lakatnak jól munkabérükből) és valószínűleg a Parlament elnökével se fognak soha kezet fogni. Mégis azt mondom: bárcsak ezekből az emberekből lenne még több! Bárcsak újra életünk természetes részévé válnának a munkahelyeinken, a boltokban ésbárhol, hogy újra megszokhassuk, elfogadhassuk és megszerethessük őket. Bárcsak minél többen találnának újra munkát – akár a közmunka-programon keresztül is -, bárcsak megint lenne 20-30 jó évük, hogy a gyerekeik azt láthassák, a szüleik dolgoznak és büszkék a munkájukra. Ez lenne a valódi roma-integráció, ez lenne a legjobb mindannyiunknak.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
