Több remény, több reménytelenség
Több, mint húsz évvel ezelőtt írtam egy elképzelt végidőben játszódó regényt, Küldöttek címmel. (A Marana Tha Alapítvány adta ki, 1995-ben.) Bár ma is több mindenben hasonlóan gondolkodom, mint akkor, ma valószínűleg másként írnám meg a történetet. (Milyen éretlen voltam! A regény álnéven jelent meg, mert én alázatos akartam lenni - aztán mindenkinek eldicsekedtem, én vagyok a szerző…) Másképp írnám, mert azóta bőséges tapasztalathoz jutottam reményből és reménytelenségből is. Hogy rögtön egy meredek példával kezdjem:
Amikor megjelentettük a Szent István életéről szóló könyvet (A legnagyobb magyar próféta és szent – István király és életműve, 2011), valaki odajött hozzám, és lelkesen azt mondta, hogy ez a könyv olyan, mintha Orbán Viktorról írtam volna! Meghökkentem és kicsit meg is rémültem, hiszen én ugyan példát akartam adni Szent István királlyal, de eszem ágában sem volt párhuzamot vonni bárkivel a mai politikai életből. Aztán azt gondoltam: miért is ne? Reménykedjünk! Azóta eltelt néhány év, és én úgy látom, ha mégis valakihez hasonlítani kellene miniszterelnökünket, akkor az inkább Géza fejedelem – István apja -, aki azt mondta, hogy elég gazdag és hatalmas ő ahhoz, hogy a régi és új isteneknek egyaránt szolgáljon. (Ami pedig, mint tudjuk, lehetetlen…)
De térjünk vissza a személyes tapasztalatokhoz. Egyházközségünk igazán élénk és aktív életet él, tele jól működő közösséggel, munkacsoportokkal, stb. (Épp tegnap, Szentháromság vasárnap mutatkozott be a templomunkban tíz felnőtt, akik kérik, hogy majd a kétéves katekumenátusi folyamat révén teljes jogú tagjai lehessenek egyházunknak.) Ez reményt keltő. Ugyanakkor az is igaz, hogy a keresztény felekezetek együttes létszáma sem éri el tizennégyezres városunk lakosainak tizedét. Több évtized buzgólkodása után ez nem valami szívderítő eredmény…
Nálunk minden reggel van szentmise, ami nagy ajándék. Emlékszem, régebben, amikor ketten-hárman vettünk részt rajta, azért sóhajtoztam, hogy milyen jó lenne, ha legalább hat-hét ember jelen lenne reggelenként a templomban. Most vagyunk annyian, én meg azt gondolom, hogy legalább tíz-húsz embernek itt kellene lenni… (Egyébként az adventi időben ennél sokkal többen járnak a hajnali rorátékra.)
Egyházközségünkben régóta vannak rendszeres szentségimádások. Most már gyakorlatilag minden nap van szentségimádás városunkban, több helyszínen is – ez sok reményre ad okot. Mondhatjuk, együtt mozgunk az egész egyházzal, a Szentlélekkel, hiszen hazánkban lesz 2020-ban a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is. Ugyanakkor a szentségimádáson résztvevők száma elég alacsony, s vannak személyi átfedések. Szóval szebb a statisztika, mint a valóság…
Réges-régen, amikor elkezdtünk gyógyító alkalmakat szervezni, ez szinte kuriózumnak számított, a gyógyító mise kifejezésre meg olyan gyanakodva néztek, mintha az valami vad eretnekség lenne. Ma már, hála Istennek sokan és sokfelé szerveznek gyógyító összejöveteleket – vannak, akik nálunk sokkal jobban is csinálják -, és ez sok reményre ad okot! Történnek gyógyulások és szabadulások (időnként a jó testvérek még le is írják, így tanúságtételeket is közzé tudunk tenni), és ez felemelő. De milyen csüggesztő, amikor imádkozunk, könyörgünk, bízunk – és nem történik semmi változás! Vajon mit kellene tennünk, hogy a szolgálatunk erőteljesebb lehessen? (Nyilván szentebbnek kellene lenni…)
Szóval reménykedünk és csüggedünk. De nem adjuk fel! Minden írásnál, könyvnél, minden missziós alkalomnál, minden közösségi összejövetlen, alkotótáborban, minden imánál él bennem a remény, hogy majd most! Majd most elkezdődik… (miközben már rég benne vagyunk). Viszont!
Épp most olvastam el egy könyvet a Nyugat folyóirat és könyvkiadó történetéről. Iskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy ez volt a XX. század első felének legkorszerűbb és legnívósabb lapja – és most olvasom, hogy fennállásának évtizedei alatt nem volt olyan év, amikor nyereséges tudott volna lenni! Belső viszályok dúlták – ki gondolta volna, hogy két szerkesztője egymással még párbajozott is! -, állandó pénzzavarral küzdöttek, tele voltak eladatlan könyvvel… és közben mégis maradandó értéket tudtak létrehozni és rajtuk nevelkedett a következő nemzedék színe-java! Sajnos ebből ránk csak az eladatlan könyvek és az időnkénti pénzzavar áll, a minőség nem - de azért mégis reményt keltő: ha még a legjobbaknak is ilyen nehezen ment, akkor mi sem adhatjuk fel!
Ahogy az apostol írja: minden reménytelenség ellenére is reménykedem…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
