Sírva vigadunk
Egy nagy nemzetközi vallási felmérés (a honlapunkon is olvasható) összegző adatai szerint az össznépességet tekintve hazánk 59%-a mondja magát vallásosnak, és 16% - azaz nagyjából másfél millió ember - az, aki azt mondja, hogy naponta imádkozik. Ennek akár örülhetnénk is. Mindszenty bíboros elhíresült kijelentése szerint, ha van Magyarországon egymillió imádkozó ember, akkor ő nem félti az országot. Mielőtt azonban lelkesedni kezdenénk, nézzük meg a többi adatot is.
Ha az 59%-ot is helyezzük el a nemzetközi skálán, akkor azt látjuk, hogy hazánk mögött már csak Észtország (44%) és Csehország (29%) van. A környező országokat tekintve Románia 95%-a tartja magát vallásosnak, Bosznia 94%-a, Horvátország, Szerbia 87%-a, Ukrajna és Lengyelország 86%-a, de még Oroszországnál is 75%-os az arány.
Mi az 59%-nyi vallásosság tartalma? Hazánkban a teljes népesség 9%-a, a magukat katolikusoknak mondóknak is csak a 12%-a jár templomba heti rendszerességgel, további 8-10% pedig legalább havonta egyszer. „A vallásgyakorlat más formáit nézve is az látszik, hogy a katolikus egyházhoz tartozóknak csak a harmada-ötöde tekinthető többé-kevésbé aktívnak. Nagyjából ennyien, 24-30 százaléknyian szoktak állításuk szerint áldozni, böjtölni és egyházi adót fizetni.”
A hazai lakosságnak kb. 56%-a katolikus, azaz nagyjából 5,6 millió ember. Ennek a 12%-a, aki legalább heti rendszerességgel templomba jár, azaz valamennyire komolyan veszi a hitét, 672 ezer ember. Szép szám lenne, ha a majd kétmilliós Budapestre mondhatnánk ezt a számot - akkor a fővárosiak egyharmada lenne vallásos -, de sajnos ez az egész országra igaz, a több, mint háromezer településre… (Innen szép a győzelem!)
Azt is megkérdezték, „a válaszolónak mit jelent elsősorban a vallás. Itt a magyar katolikusoknak csak a 22 százaléka válaszolta azt, hogy az számára legalább részben személyes hit – a nagy többség, 71 százalék ellenben egyedül a „családi hagyományt” választotta ki a válaszlehetőségek közül.”
A számokon elgondolkodva rögtön feltűnhet, hogy aki nem imádkozik rendszeresen, aki nem jár templomba rendszeresen, azaz a nagy többségnek a katolikus vallás, egyáltalán a kereszténység nem a Jézus Krisztushoz tartozást, de még csak nem is az egyházhoz tartozást jelenti, hanem csak kulturális tradíciót. Természetesen ez sem megvetendő, erre is lehet építeni, és ez a tradíció is őriz még olyan elemeket, amelyek nagyon fontosak a társadalom életében. (Ilyen például a házasság és a család tisztelete, a hűség, stb. Hogy azonban ezek mennyire valóságos értékek, azt jól mutatja a fogyó lakosságszám, a gyermekvállalási kedv csökkenése és a magas válási arány…)
Ha azt nézzük, hogy hazánkban az emberek miben hisznek, akkor sem örülhetünk felhőtlenül. A népesség 63%-a hisz csak a lélekben (és ebből 27% a reinkarnációban, azaz a lélekvándorlásban). 47% a mennyországban, de csak 40% a pokolban, miközben „a sorsban” 54%, a mágiában, boszorkányságban 14%, a rontásban 21%. A magukat katolikusoknak vallók 31%-a hisz a reinkarnációban!
Azt mondhatjuk tehát, hogy a magukat keresztényeknek vallók körében is nagy a teológiai zűrzavar. (Nekem is személyes tapasztalatom, hogy még a rendszeresen templomba járó, áldozó emberek között is vannak, akik nem hisznek a mennyek országában és úgy tudják, hogy a halállal vége mindennek. A többi csak mese…)
Ha nagy a teológiai zűrzavar, hát még nagyobb a morális, erkölcsi katyvasz. A drogfogyasztást ugyan a népesség 86% tartja morálisan rossznak, a prostitúciót pedig 81%, de a homoszexualitást már csak 53%, az abortuszt 26%, a válást 16%, házasság előtti nemi kapcsolatot pedig csak 12% tartja annak. (Hogy ez az utolsó 12% mennyiben mozog együtt a személyes, megélt vallásosság 12%-val, erről az összefüggésről nincs adat, de gondolom legalább részben van összefüggés a kettő között.)
Mi következik mindebből? Például az, hogy hazánk kulturálisan is messze került a keresztény hagyományoktól. Hiába hangoztatjuk, hogy mi keresztény ország vagyunk, ha közben még keresztény kulturális identitásunkat se tudjuk megőrizni. (A megőrzés módja pedig nem a más vallásúak gyűlölete, hanem a saját identitás erősítése. Ha például a magukat keresztény gyökerűnek mondó pártok, politikusok ezt az értékrendet képviselnék az általuk vezetett területeken. Ha legalább a befolyásuk alatt álló média nem a szennyet közvetítené, a nagyobb nézettség érdekében – és még hosszan sorolhatnánk.)
A másik fontos igazság, hogy folyamatos nevelő, felvilágosító, és – mondjuk ki -, keresztény térítő missziós munka nélkül csak további romlás várható. Hiszen még a rendszeresen templomba járók egy része se tudja, valójában kihez és miért is imádkozik!
Nem szabad azonban elcsüggedni. Mégiscsak van egy többszázezres tábor, amelyik valamennyire komolyan veszi hitét, Istennel való kapcsolatát. Ennek áldásos hatása bizonyosan meglátszik környezetükben is. Van mire alapozni! Most akkor vegyük csak elő a „mestertervet” és kezdjünk építkezni – és akkor igaz lesz az is, amit Mindszenty bíboros mondott…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
