Farkasok és keresztények
A XX. század elején kihaltak a farkasok az amerikai Yellowstone parkban. 70 évvel később – már most asszociáljunk nyugodtan a hetven éves rabságra – újratelepítettek 14 farkast a parkba, aminek elképesztő hatása lett az egész ökoszisztémára. Lehet, hogy most automatikusan rosszra gondol a kedves olvasó – a farkas szó inkább negatív jelentéseket hív elő -, de épp az ellenkezője az igaz.
Abban a hetven évben, amikor a farkasok hiányoztak a parkból, a szarvasok szabadon kóborolhattak – és lelegeltek mindent, pusztasággá változtatva a terület jó részt. A vadászok hiába próbálták időről-időre csökkenteni a létszámukat, nem jártak sikerrel. A farkasok betelepítése után azonban megváltozott a helyzet! A szarvasok a védettebb helyekre húzódtak vissza, ennek következtében pedig a nyílt, puszta területek újra életre keltek. Gazdagodott a növényvilág, cserjések, fás részek keletkeztek (volt, ahol 6 méterrel nőtt a fák magassága). Megjelentek a fészkelő énekes madarak, majd a rájuk vadászó ragadozó madarak is. Egerek, nyulak, rágcsálók sokféle fajtája, és a velük táplálkozó menyétek, rókák. A növekvő faállomány oda vonzotta a hódokat, akik a védett öblöket hoztak létre, ami újabb csodás élőhelyeket jelentett sokféle növénynek, állatnak. Megjöttek a medvék, akik szarvasborjakra is vadásztak, de még inkább a gazdag bogyó-termésre, ami a bokros részeken nőtt. Sőt, még a folyók útvonala is megváltozott! A szilárdabb - szarvasok által szét nem taposott, növényzet által megkötött - talaj jobban beszabályozta a víz folyását. Csökkent a talajerózió, nőtt az ökológiai változatosság…
Ilyenek vagyunk mi, keresztények is. Ahol megjelenünk, ott Isten áldása kiárad és gazdagabbá, szebbé teszi az élet minden területét. Ahogy a 84. zsoltárban olvashatjuk: „Átkelnek a kiaszott völgyön és forrássá teszik azt, és a korai eső is áldásodba öltözteti.” (Zsolt 84, 7)
Értsük helyesen: nem csak az áldott, amit mi csinálunk, nem csak az a szép és fontos, amiben mi részt veszünk, nem csak azt éri Isten áldása – hanem az egész területet! Az egész családot, az egész várost, az egész országot, gazdasági, kulturális, egészségügyi, politikai vonatkozásaiban is! Ezért mérhetetlenül fontos, hogy mi keresztények jelen legyünk, és keresztényként legyünk jelen. Mit értek volna a Yellowstone parknak a farkasok, ha azok nyulakként viselkednek? Csak a bajt növelték volna. Mit érnek a nyuszi keresztények, akik nem mernek kiállni Jézus Krisztus tanítása mellett, akik nem akarnak krisztusi életet élni? Csak annyit, mint a nyuszik, ha farkasos matricát ragasztunk az oldalukra… (És fordítva: mennyi kárt okoznak a pogányok, akik keresztény jelvénnyel hivalkodnak, miközben életükkel tagadják azt.)
Én 26 éve élek Törökbálinton, így van tapasztalatom arról, mit jelent egy élő, eleven s növekvő, a lakóhelyéért és minden emberért imádkozó keresztény közösség egy város életében. Közmű-fejlesztéseket. Sport-, kulturális-, művészeti közösségeket, egyesületeket, civil szervezeteket. Egymásra figyelést, együttműködést, de gyengébb-erősebb kontrollt is a döntéshozatali folyamatokban. Nem azért, mert ezekben mi, a város alig tizedét (még csak tizedét, legyünk optimisták) kitevő keresztények mind jelen vagyunk és részt veszünk. Dehogyis! Isten kegyelme azonban munkálkodik, átjárja az itt élő embereket, a jóra biztatja őket, lehetőségeket teremt, int, buzdít, támogat…
Nem gondolnám, hogy már nagyon jól csináljuk – sem a város (vezetők és vezetettek, férfiak és asszonyok, gazdagok és szegények, fiatalok és idősek), sem mi (katolikusok, de reformátusok, evangélikusok, baptisták és szabadkeresztények is) – de legalább csináljuk.
Itt vagyunk és jelen vagyunk. Május 1-én a városi majálison ott volt a fél város, a civil szervezetek pedig sátrakban főzték a minden jót (köztük a törökbálinti Caritas is). Ugyanezen a napon volt a regionális katolikus karizmatikus találkozó is városunkban, az egyik iskola nagytermében, ahol összegyűltünk 300-an az egyházmegyéből, meg még innen-onnan. Én azt hiszem, mindkét program kedves volt Isten előtt. Az együttműködés, kedvesség, vidámság pillanatai voltak ezek az egész városban. De abban is biztos vagyok, hogy a láthatatlan lelki alapokat a keresztények imái biztosították mindenkinek, kereszténynek és nem kereszténynek egyaránt.
Ami egy városra igaz, az igaz egy országra is. Minket, „farkasokat” Isten már betelepített a helységekbe, de nem azért, hogy nyöszörögjünk, siránkozzunk, hanem azért, hogy jelenlétünkkel, imáinkkal, munkánkkal, egész életünkkel – a szentpáli „élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” élettel – áldást hozzunk és áldássá legyünk.
Hogy hazánk a Szeretet földje legyen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
