Vesztes-vesztes játszma
Nagyon örültem, amikor meghallottam, hogy a Mindenki című rövidfilm Oscar-díjat nyert, és alig vártam, hogy láthassam. Aztán megnéztem – és elszomorodtam. Nem azért, mintha rossz film lenne, a gyerekek például olyan természetesen játszanak a kamera előtt, hogy elcsodálkoztam. De amit bemutat a film, és ahogy félreérti önmagát, az megmutatja, milyen lent is van ez az ország és milyen rossz, ha a tézisekben gondolkodunk emberek helyett.
Röviden összefoglalva a film történetét: egy új kislány érkezik az iskolába, aki jelentkezik az énekkarba. Bár felveszik, a karvezető tanárnő szerint nem minden hangja tiszta, ezért ő csak némán tátikázzon ének helyett. A kislány szomorú, sír. Együttérző barátnője segíteni akar, a kóruspróbán felszólal, s ekkor kiderül, hogy még legalább 5-6 gyerek tátikázik a kórusban. A tanárnő nem enged, marad a tátikázás. Elérkezik a verseny időpontja, a kórus kimegy szerepelni, de a gyerekek nem énekelnek, az egész kórus csak némán tátikázik a nézők előtt. A tanárnő megszégyenülten kirohan, a kórus ezután boldogan énekel. Íme a tézis: az összefogás legyőzi a gonosz hatalmat… csakhogy valójában senki nem győzött, ebben a történetben mindenki vesztes.
Most arról ne is essék szó, hogy a valóságban (már az életkori sajátosságaik miatt is), nehezen elképzelhető, hogy kamaszkort még el sem érő kisiskolás gyerekek egy nagy versenyen - ahol a sok éve győztes kórusukra és az egész „felnőtt világ” komoly elvárásokkal és várakozással tekint -, kiálljanak a zsűri és a felnőtt közönség elé és csak tátogjanak. (Aztán pedig, amikor kirohan a tanárnő, maguktól gyönyörűen énekeljenek.)
Arra is csak röviden utalnék, hogy még a film szerint sem gonosz a tanárnő: csokit oszt a gyerekeknek, meghallgatja őket. Az igaz, hogy a konfliktust – a kislány énekelni szeretne, de még problémák vannak a hangjával – nem jól oldja meg. (Tekintélyével él, de elküldeni nem akarja a gyereket, hadd maradjon a többiekkel együtt… mondhatnánk, lám, egy közösségi ember! De nem mondjuk, mert így nem lehet közösséget építeni.)
A gyerekek világa szuperédeni: nincs rivalizálás, a kislánynak rögtön barátnője lesz, kikapcsolódásként kettesben fülhallgatón keresztül komolyzenét hallgatnak, sehol egy konfliktus – hiszen ők a jók, vagy nem?
Bár a film azt akarja sugallni, hogy a gyerekek, azaz a jók (!) nyernek, a tanárnő, azaz a rossz (!) megszégyenül, valójában azonban itt mindenki vesztes. Vesztes a színpadról kirohanó tanárnő, de vesztesek a gyerekek is, akiknek másnap be kell menniük az iskolába, ahol vélhetően nem ünneplés vár rájuk. (Mármint egy valódi iskolában – mert egy tézisfilmben persze az is lehetséges, hogy az igazgató ünnepi gyűlést hív össze, hogy nyíltan gratuláljon a gyerekeknek, amiért ilyen jól elbántak a kollégával, és megmutatták a… mit is?)
Amilyen az ország, olyan a film. Magyarország ma ilyen ország: a problémákat nem megbeszélni kell, nem közösen megoldást keresni, hanem az egyik félnek le kell győzni a másikat, és aki győz, az a jó, a másik pedig a rossz. (Hiszen lehetne fordítva is: a jó tanárnő ellen fellázad az új gyerek, aki megbontja a közösséget, mert nem érti az összetartozás erejét, stb., stb.)
Boldogabb korokban és/vagy boldogabb országokban arra törekednek, hogy egy konfliktust lehetőleg úgy oldjanak meg, hogy mindkét fél jól járjon: ez a győztes-győztes helyzet. Ehhez persze párbeszéd kell, kompromisszum-készség, beleérző-képesség, ami el tudja gondolni, képzelni a másik fél helyzetét is. Nálunk ebből óriási hiány van, ezért aztán életünk tele van vesztes-vesztes helyzetekkel. Ilyenkor látszólag az egyik fél győzhet (hurrá, lesz olimpia - hurrá, nem lesz olimpia) de valójában mindkét fél vesztes.
Igaz, hogy a tézis, a dogma, na, az győztes. Így győztek azok is, akik Krisztust keresztre feszítették. Győzött a törvény! Nem sok idő kellett hozzá, hogy kiderüljön, győzelmük milyen következményekkel járt. Legtöbbjük még megélhette a Templom lerombolását, a következő nemzedék pedig azt, hogy még az országukból is kiűzték őket. Figyelmeztetés ez nekünk, új dogmatikusoknak és tézisimádóknak, liberális és konzervatív oldalon, egyházban és hazában, egyaránt: biztos, hogy ezt akarjátok?
Sípos (S) Gyula (www.szeretefoldje.hu)
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.