Jézussal a pusztában
Keresztelő János megkereszteli Jézust a Jordán vizében. Amikor a Messiás feljön a víz alól, leszáll rá a Szentlélek egy hatalmas személyes megerősítéssel – „Te vagy az én szeretett fiam” -, majd rögtön kiragadja Őt a pusztába. 40 napja van Jézusnak arra, hogy átgondolja radikálisan megváltozó életét. Eddig elrejtettségben, ezután nyilvánosan. Eddig ácsként, ezután erővel és hatalommal felkent tanítóként és prófétaként. 40 nap a pusztában, ahol vadállatok között él, angyalok szolgálnak neki és megkísérti a sátán. Mi pedig ott vagyunk vele – pontosabban, Ő van velünk…
A puszta elkerülhetetlen. Isten ragad ki minket oda, hogy a szívünkre beszéljen. De hogyan is hallhatnánk meg a hangját, ha telve vagyunk a világ zajával? Belső vadállatainkat csak a világ lakatja jól, s amíg meg nem szelídítjük azokat, mindig uralmuk alatt tartanak minket.
A mi vadállataink a rendezetlen vágyaink, a szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége.
Nekem személyes tapasztalatom, hogy a szívem ugyan lehet, hogy már keresztény, de a szemem még pogány. Azt nézi, amit már nem kellene meglátnom. A fülem azt hallgatja, amire nem kellene figyelnem, hogy pedig a nyelvem miket mond, arról ne is beszéljünk!
A puszta azonban „kiéhezteti” a testet ezekből az „érzéki csalódásokból” (amelyek nagyon is valóságosak), hogy egész személyiségünk a lélek uralma alá kerülhessen. Isten ugyanis Lélek, Szentlélek, mi pedig lélekben és igazságban kell, hogy imádjuk Őt. Ha a test elcsitul, ha a lelki képességeink Isten felé fordulnak, akkor Isten angyalai, a küldöttek, az Ő akaratának hordozói eljutnak hozzánk és szolgálnak felénk.
Dániel könyvének 10. fejezetében olvashatjuk azt a történetet, amikor a próféta már 21 napja böjtöl és várja Isten válaszát. Csak ekkor jelenik meg az angyala, és elmondja neki, hogy „a perzsák országának fejedelme huszonegy napon át az utamba állt, de íme, Mihály, a legfőbb fejedelmek egyike segítségemre jött, és én őt hagytam ott a perzsák királyánál.” (Dán 10, 13)
Böjtölünk tehát, hogy a belső vadállatainkat megszelídítsük, de böjtölünk a külső ellenségek miatt, a gonosz lelkek támadásai ellen is, hogy győzelmet arassunk.
Jézus Krisztus negyven napot tölt a pusztában, hogy végig gondolja, hogy mit kell tennie és mi vár rá. Imádkozik, kutatja az Írásokat, amikben „előre meg van írva róla” minden, és tökéletes igent mond az Atya akaratára. Így aztán, amikor megkísérti őt a sátán, átlátja annak hamisságát és nemet tud mondani rá. Nem akar az Atyától független hatalmat a világ népei fölött. Elutasítja az öndicsőítő csodákat, Ő nem a templom tornyáról „száll alá”, hanem a keresztre „száll föl”, bízva abban, Aki megdicsőítheti Őt. Bárcsak mi is negyven nap alatt végig tudnánk járni ezt az utat!
Nekünk 40 évünk, vagy akár kétszer 40 évünk is van rá, hogy folyamatosan gondolkodhassunk életünkről, Isten akaratáról és tetteinket hozzá igazíthassuk. De mennyivel jobb lenne, ha ezeket a győzelmeket a test, a világ és a gonosz lélek felett minél hamarabb megszerezhetnénk, hogy életünk teljesen Istenben legyen elrejtve!
Jézus Krisztus ismeri a mi gyengeségünket, azt is tudja, mit kell elszenvednünk, hiszen Ő is elszenvedte azokat. Megértő és türelmes. Ennek jele az is, hogy Krisztus Teste, az Egyház minden évben külön lehetőséget biztosít nekünk, gyarló embereknek, hogy a nagyböjti időszakban „a jó harcot megharcoljuk, jó pályát befussuk”, és – ahogy Pál apostol írja -, megkapjuk a „győztesek koronáját”. Miénk a legjobb „edző” - Isten -, a Szentlélek erejét és kegyelmét adja nekünk, egészen a beteljesedésig.
Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
