Kihaló katolikusok?
A győri egyházmegye püspöke imaszövetség indítását jelentette be, óvatos szavakkal jelezve, hogy lassan kihal egyházmegyéje. Néhány évvel ezelőtt a székesfehérvári egyházmegye püspöke indított hasonló imaszövetséget, hasonló okokból. Igaz, hogy egyházunk elnéptelenedése nem független hazánk népességének elöregedésétől (most vonul nyugdíjba az a nemzedék, amelyik már nem szülte meg azokat a gyerekeket, akik kitermelhetnék nyugdíjukat), de annál sokkal nagyobb ütemű. Megállítható-e ez a folyamat, és ha igen, milyen eszközökkel?
Mondhatjuk, hogy nagyon nagy a baj, ha már a püspökök is nyíltan beszélnek róla – de mondhatjuk azt is, hogy végre nem a díszletet festjük, hanem szólni merünk egyházunk valóságos helyzetéről és problémáiról, még ha csak óvatosan is.
Érteni vélem én az óvatosságot. „Felülről” is, hiszen a hagyományos magyar állami-egyházi összefonódások és politikai, gazdasági szempontok miatt nem mindegy, hogy mekkorának látszik a katolikus egyház a pénzosztáskor és az egyházakat érintő kormányzati döntéshozatalnál. Érteni vélem az óvatosságot „alulról” is, hiszen alig jelent meg a hír, máris megindult a gyalázkodás. Néhányan egyenesen árulással és az egyház szétverésével gyanúsítják szegény püspököt, aki kiárusítani akarja a templomait (holott az Imaszövetség célja épp ennek az ellenkezője).
Mi azért csak maradjunk a tényeknél. A diagnózis helyes: egyházunk elnéptelenedik. Alig vannak új papi hivatások, miközben papságunk rohamosan öregszik. A hívek száma gyorsan csökken, az új nemzedékekből egyre kevesebben találnak be a templomokba. Mit lehet itt tenni?
Az imádság bizonyosan nagyon fontos, hiszen Isten kegyelme nélkül nincs megújulás. (A Székesfehérvári Egyházmegyében az Imaszövetség megalakulása óta nőtt a hivatások száma.) Az ima mellett azonban néhány szemléleti változásra és tettekre is szükség van.
Az első és nagyon fontos változás, amit meg kell értenünk, hogy a népegyházi stílusnak vége. Egyházi szolgáltatásként még csak-csak él: a kisbabát megkeresztelik, templomban házasodnak és egyházi temetést akarnak, bár ezt is csökkenő mértékben. De vasárnap misére nem járnak, közösséget nem akarnak és nem is vállalnak. A pap még lehet tisztelt, de már nem tekintély az élet dolgaiban. Ha a szemináriumokban a kispapokat még a népegyházi plébánosi életre készítik, az óhatatlanul csalódáshoz, keserűséghez fog vezetni, mert abból semmit se fog találni, amit viszont igen, arra nem lesz felkészítve. Hallottam már a plébánosi panaszokat, hogy azért nem jók az egyházi iskolák, mert elcsábítják a plébániákról a gyerekeket – ez a népegyházi gondolkodásmód. Jöjjenek be a tanulók, legyenek nálam, aztán a bérmálkozás után majdcsak megmarad néhány közülük…
Már nem jönnek be maguktól az emberek, nekünk kell kimenni hozzájuk! A papoknak és hívőknek egyaránt. Bizony, meg kell keresni az elveszett bárányokat, oda kell édesgetni, megtérést kell hirdetni, magvetőként hinteni az igét, ha jó földbe esik, ha nem, ha sikeres, ha nem.
Ha végre elismerjük, hogy teli vagyunk üres, pap nélküli plébániákkal és egyházközségekkel, akkor bizony fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy mi legyen ezekkel. Nyilván nem akarunk még több plébániát egy papra bízni, így is rettenetesen leterheltek, komoly lelkipásztori munkát így nem lehet végezni. És eladni sem akarjuk sem könyvtárnak, sem kiállítóhelynek, sem más célra. Ha én döntési helyzetben lennék, ezeket az üres plébániákat rögtön meghirdetném fiatal keresztény házaspároknak, lelkipásztori kisegítői munkát, megélhetést, lakhatást ajánlva és biztosítva nekik. Kezdjétek el itt a közös életeteket! Szervezzetek közösséget, misszionáljatok, imádkozzatok, végezzetek igeliturgiát, szentségimádást, tegyetek meg mindent, hogy ott helyben megismerjenek, megszeressenek benneteket és az egyházat!
Képzeljük el, hogy ezek a falvak, plébániák újra megtelnek élettel, gyerekekkel – hiszen itt már nem is csak az egyház, hanem egy elnéptelenedő ország újjászületésének katalizálásáról beszélünk!
Ha az egyházunk győzni akar ebben a válságban, bátor döntéseket kell hoznia. Nem könnyű, hiszen évszázados berögződöttségeken kell túllépni. (Épp ma olvastam a facén egy hozzászólást, ahol egy férfi testvérünk kikelt a női lelkipásztori kisegítők ellen – írta ezt egy női lelkipásztori kisegítőnek, aki három falut lát el hűségesen -, mert hát mi keresnivalója egy nőnek a pad másik oldalán…) Meg kell nyitni a plébániákat a közösségek és lelkiségi mozgalmak előtt is (ez ma is sok pap rémálma), a pénzt pedig a kövek állagmegóvása mellett és/vagy helyett a lelkek állagmegóvására kell fordítani.
Ha nem tesszük meg mi, megteszik mások. Jó esetben kicsi és rugalmas újprotestáns gyülekezetek – azok legalább Jézus Krisztust hirdetik -, rosszabb esetben mindenféle keleti, ezoterikus irányzatok. És a tévé, számítógép, és minden, amiből a szemek kívánsága, a testek kívánsága és az élet kevélysége árad ránk.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
