Egy megújulás kezdete Magyarországon
A XIX. században Magyarországon is erős volt a félelem attól, hogy – Herder “jóslata” alapján – a magyar, mint kis nép, eltűnik a “népek süllyesztőjében”. Nem így történt, sőt, a nemzeti kultúra és gazdaság előre nem látható nagy megújulása következett be. Pedig minden fontos szempont “ellenünk szólt”! A nemzet vezetői általában Magyarországon kívül éltek, anyanyelvüket nem, vagy alig beszélték. (Széchenyi István is csak felnőttkorában tanult meg magyarul.) A kultúra és politika nyelve a német és a francia volt, a honi közigazgatásban és törvénykezésben pedig a latin. (E nyelven tárgyaltak a pozsonyi országgyűlésben is.) Az erős feudális kasztrendszer szinte lehetetlenné tett mindenfajta modernizálást. A Habsburg-ház a “rebellis magyarok” mielőbbi gazdasági, politikai és kulturális beolvadását szorgalmazta a birodalom kereteibe. A megyei közigazgatás kuruckodó magyarjai pedig sérelmeik felhánytorgatásán túl nem sokat tettek, ami hazájuk felemelkedését szolgálta volna – hiszen a hűbéri viszonyok fenntartásában közösek voltak érdekeik.
Mit tettek elődeink, hogy mégis megújult Magyarország? Nemzetünk legjobbjai – és egyre gyarapodó táboruk - szembenéztek önmagukkal és hazájuk állapotával, megvizsgálták saját helyzetüket. Elismerték hibáikat, bűneiket és készen álltak a változtatásra. Az 1700-as évek nyelvművelő és irodalmi mozgalma – mint kezdet - után a reformkor évtizedei a nemzeti önvizsgálat és megújulás évtizedei voltak, amelyek kiterjedtek az élet szinte minden területére. Széchenyi István sem magányos hős volt a gazdasági és politikai életben, hanem elődökre támaszkodhatott és munkatársak, követők ajánlották terveihez anyagi, lelki tehetségüket. A tudományos és irodalmi élet hallatlan fellendülése sokezer ember szívéből nőtt ki. A vallási megújulásra pedig – amely mindig bűnbánattal kezdődik – jellemző a Kölcsey Ferenc által íródott Himnusz, amely nemzeti himnuszunká lett. Ez az Isten felé fordulással kezdődik: “Isten, áldd meg a magyart…” - hiszen Tőle árad minden áldás és jó az emberekre. Ezután az Ő szemével nézi a nép történelmét – “őseinket felhozád Kárpát szent bércére...” -, és elismeri a bűnöket: “Jaj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben…” Képesek vagyunk-e megtenni ugyanezt: szembenézni tetteinkkel és tetteink következményeivel?
A megújulás alapja
“Majd azt mondta nekem az Úr: (…) Menj el, és kiáltsd ezeket a szavakat észak felé: Térj vissza, te hűtlen Izrael - mondja az Úr. Nem haragszom többé rád mindörökre, hiszen irgalmas vagyok - mondja az Úr. Csak ismerd el gonoszságodat, azt, hogy hűtlenül elpártoltál az Úrtól, a te Istenedtől, hogy idegenek után futkostál és nem hallgattál a szavamra - mondja az Úr.” (Jer 3.11-13)
A bűnbánat és az Istenhez való visszatérés, a nemzet hivatásának felismerése és az előttünk álló feladatok számbavétele – ez az alapja minden nemzeti megújulásnak. Amennyiben ez csak töredékesen megy végbe, töredékes lesz az eredmény is. Minden nagysága és eredményessége mellett a XIX. századi magyar megújulásról is el kell mondanunk, hogy töredékes maradt. Hiszen Trianon sem csak a többi nemzetek kapzsiságának és gonoszságának következménye, hanem annak is, hogy a magyar nemzet sem 1848 előtt, sem 1867 után nem volt képes szembesülni saját nemzetiségei életével és sorsával. A Szentkorona-eszme – amely a korona (Kárpát-medence) népeiről beszélt, politikai megkülönböztetés nélkül -, és a Szent István-i vízió helyét elfoglalta a nemzetállam mítosza. Ez azonban csak arra volt jó, hogy felélessze a vágyat a Kárpát-medence népeiben is az önálló állam megteremtésére. A szociális érzéketlenség, a szegényekkel és kitaszítottakkal szembeni közöny, a földosztás elmaradása pedig előkészítette a ’19-es vörös forradalmat. A nemzet vezetői nem értették meg a figyelmeztetést: “Ezt mondja az Úr: Reggelenként igazságos ítéletet hozzatok, és ragadjátok ki, akit nyomorgatnak, nyomorgatója kezéből. Mert különben fellobban haragom, mint a tűz, és úgy ég majd, hogy senki el nem oltja. Igen, rád török, síkság kőszirtjének lakója - mondja az Úr. Rátok török, akik így beszéltek: Ki merne megtámadni minket, és ki tudna behatolni házainkba? Úgy büntetlek meg benneteket, ahogy tetteitek érdemlik - mondja az Úr. Tüzet gyújtok erdejében, és az körös-körül mindent megemészt.” (Jer 21.12-14)
A megújulás szükségessége ma
Jelen állapotunk nem tűnik nagyon biztatónak. Bár nemzeti önállóságunk politikailag garantált, gazdasági és kulturális életünk erős nyomás alatt áll. És míg egy külső elnyomás a szív ellenállását is kiválthatja, e szellemi nyomás épp a szívünkön és vágyainkon keresztül akar célt elérni. Ezért a megújulást is a szívünkön keresztül kell elindítani. Újra végig kell járnunk elődeink útját. Bűnbánatot kell tartanunk, nem magyarázhatjuk ki állandóan magunkat. Nem segít rajtunk, ha mások bűnösebbek, s az sem, ha sérelmeinkre mint jogalapra tekintünk. Jézus minket is figyelmeztet, a galileai eset kapcsán:
“Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk vérével vegyítette. Erre ezt mondta: “Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind. Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” (Lk 13.1-5)
Szembe kell tehát néznünk helyzetünkkel, újra tudatosítanunk kell hivatásunkat és mindent meg kell tennünk azért, hogy Isten akarata megvalósulhasson életünkben.
(Természetesen minden megújulás a kezdete a bűnbánat, ezt most sem lehet másként. Legjobb példa erre az Egyház, amelynek megújulása szintén nem a divatos eszméknek való behódolással, hanem bűnbánattal és az Isten akaratához való megtéréssel kezdődött. Nem véletlen, hogy II. János Pál pápa működése során közel százszor kért nyilvánosan bocsánatot az Egyház évszázadok során elkövetett különböző bűneiért... A bűnbánat azonban nem siránkozás, elmerülés a depresszióban, hanem bűneink elismerése és visszafordulás az igazság és a tiszta élet felé.)
Természetesen tudom, hogy lesznek, akik elutasítják ezt az utat. Eltakarják szemüket, hamis reménységbe ringatják magukat, mert félnek szembenézni önmagukkal és az igazsággal. Sorsuk ugyanaz lesz, mint elődeiké volt. “Mert fölemelem kezem e föld lakói ellen - mondja az Úr -, hiszen a legkisebbtől a legnagyobbig mindnyájan rút haszonra lesnek; a próféta ugyanúgy, mint a pap, csalárdságot művel. Népem sebeit hazugsággal gyógyítják, amikor így beszélnek: “Békesség, békesség”, noha nincsen békesség. Szégyenkezniük kellene iszonyatos tetteik miatt. De nem! Ők nem szégyenkeznek, hiszen már pirulni sem tudnak. Ezért elesnek majd, ha minden elesik; látogatásom idején a földre roskadnak - mondja az Úr. Ezt mondja az Úr: “Vegyétek szemügyre az ősi utakat, és kérdezősködjetek a régi ösvényekről: Melyik volt a jó út? És azon járjatok! Akkor majd megtaláljátok lelketek nyugalmát.” De ők azt felelik: “Nem járunk rajta!” (Jer 6. 12-16)
Az életünk a tét – személyes életünk és országunk sorsa. Amit Pál apostol sürgetően ír a viszálykodó korintusiaknak, az a viszálykodó magyaroknak éppúgy szól: “Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem öröklik Isten országát? Ne ámítsátok magatokat! Sem tisztátalan, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjenc, sem kicsapongó, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem örökli Isten országát.” (1Kor 6.9-10)
Részlet Sípos (S) Gyula: Magyar jelenség - a reménység könyve című művéből. (A könyv már nem kapható, régen elfogyott.)
