Lehet-e Dobó István a példaképünk?
És ha igen, akkor az Egri Csillagokban leírt hősre tekintsünk, vagy a valóságos történelmi személyre, aki egy időben az ország leggazdagabb emberei közé emelkedett, erdélyi vajda és báró volt, amellett fukar és erőszakos ember - hogy aztán viselt dolgai miatt mégis börtönbe jusson, ahonnan csak halála előtt nem sokkal szabadult? Hiszen az egri várat mégiscsak megvédte a töröktől… Kell-e most is hősi várvédelemre berendezkednünk, mert „jön a török”?
Nem olyan könnyen megválaszolható kérdés ez, főleg egy olyan népnek – nekünk -, amelyiknek szomorú történelmi tapasztalata van a másfélszázados török megszállásról. (Milyen ironikus, hogy minket a mongol-tatár is, török is rokon népnek tartott, s tart ma is és csodálkoznak, hogy mi nem aranykorként tekintünk vissza az ő „barátkozó időszakukra”.)
Meg aztán mi úgy tanultuk, hogy a nagy nemzetközi barátkozások nekünk nem sok jót hoztak. Barátkozott velünk a Habsburg Császárság is, a hitleri ezeréves birodalom meg a szovjet népek köztársasága is, nagy örömre egyik sem adott okot nekünk. Ellenben nagyon jól emlékszünk kudarcos felkeléseinkre, szabadságharcainkra, elnyomottjainkra és elhurcoltjainkra. Így aztán hiába is mondják, hogy mi szavaztuk meg az Európai Unióba a belépést, most aztán ne nagyon ugráljunk, a mi magyar szívünk csak azt mondja: „coki nektek”! (Ezt a régi kifejezést most nem fordítanám le mai magyarra, nem tűrné a virtuális nyomdafestéket.)
Így aztán nem csoda, ha félünk az újabb muzulmán áradattól, és helyeseljük a mai dobóistvánokat, akik várvédelemre rendezkednek be, még ha egyébként ezer kifogásunk is van ellenük és egy-kettőt mi is szívesen elkísérnénk a börtönig.
Csak hát mi van akkor Jézus Krisztussal, aki az irgalmas szamaritánus példabeszédében azt dicséri meg, aki segít az útszéli összeverten, míg kárhoztatja a mellette érzéketlenül elhaladókat? És mi van Ferenc pápával, ezzel a kellemetlen emberrel, aki szemünkbe mondja, hogy a háborútól kifosztottak, nincstelen menekülők most az útszéli menekültek és nem mehetünk el mellettük érzéketlenül?
Pedig milyen jó érveink lennének! Vagyis mégse – nincsenek jó érveink, marad a megbélyegzés: Ferenc pápa az antikrisztus, a bolond vénember, aki az életünkre tör. (S lám, legfrissebb hírként: egyik ilyen hős várvédőnk, mocskos szájú megmondóemberünk múlt héten magas állami kitüntetésben - lovagkereszt! - részesült vitézkedéséért!)
Beszéljünk nyíltan. Szükségünk van a kerítésre? Igen, lehet, hogy szükségünk van. Az államnak az a dolga, hogy védje állampolgárait. Ezért tartjuk fenn adóinkból, ezért adunk neki hatalmat életünk bizonyos területei felett. Ha az – általunk a szavazások során hatalommal felruházott - állami döntéshozók úgy látják, hogy a védelemhez kerítésre van szükség, ám legyen. De ha valaki azt gondolja, hogy a kerítés őt felmenti a lelkiismereti kötelessége alól, hogy segítse az elesettet, az „idegent és jövevényt” – ahogy a Szentírás mindig figyelmeztet -, akkor nagy tévedésben van. Épp ellenkezőleg! Mivel mi védve vagyunk és biztonságban, épp azért kellene minden segítséget megadnunk azoknak, akik nincsenek védve és nincsenek biztonságban. (Nem ész nélkül, természetesen, de erről egyházi vezetőink, Ferenc pápától Böjte Csabáig már mindent elmondtak.) Lehet mérlegelni, lehet válogatni, lehet feltételeket szabni, de egy valamit nem lehet! Nem lehet nem segíteni…
Lehet-e a kettőt – védekezni és segíteni – egyszerre csinálni?
Sőt, csak így szabadna… Nem tehetünk úgy, mint ha mi azzal és úgy lennénk keresztények, hogy kizárjuk őket a világunkból, mert ők mások. Elevenítsük csak fel ezeket a történelmi tapasztalatainkat is: milyen rossz volt, amikor minket magunkra hagytak a tatár, török veszedelemmel szemben vagy épp a vasfügöny mögött!
A krisztusi aranyszabály azt mondja – és ezt a keresztény, buddhista, muzulmán, ateista ember egyforma könnyedén megérti: „Tedd azt, amit szeretnéd, hogy veled tegyenek az emberek.” És fordítva: „Ne tedd azt, amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek az emberek.”
Innentől már csak egy kis beleérző-képességre van szükség: képzeld el, hogy a te házadat bombázták le, te menekülsz a családoddal együtt – mit szeretnél, hogyan fogadjanak? Megértéssel vagy gyanakodva? Rendes embert, vagy bűnözőt látva benned? És ha megkínálnának a nagyon finom pörkölt sáskával, ami náluk hagyományos eledel, te meg nem ennéd meg, mit szeretnél, mit mondjanak rólad?
Nekem Dobó István hősöm (bár inkább a regénybeli, mint a valóságos). És igenis, védeni akarom a hazámat, és nem akarom, hogy muzulmánok határozzák meg, hogy hogyan öltözködhetek, mit mondhatok. Nem akarom a gyerekeimet megerőszakolva, leölve látni. De azt is látom, hogy hazánkban ma nem a muzulmán veszedelem a legnagyobb baj – hanem azok a bezáruló keresztény szívek, amelyek engednek a bizalmatlanság és gyűlölet csábításának és így megfosztják magukat és hazájukat attól az isteni kegyelemtől, amely csakis a szeretet révén áradhatna ki ránk. Így aztán a védelem helyett épp azt a veszedelmet szabadítják ránk, amelytől oly nagyon megóvni akarják magukat…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
Hozzászólások
Amikor olvaslak, úgy érzem, közel vagyok népem eseményeihez.
Kedves tanítóm figyelmeztetett , ismerjék meg a történelem eseményei! Ebben nagy segítséget kapok tőled, mert remélem, nem ferdíted el a tényeket.
Köszönöm! Köszöntelek Ķrisztusban!
Isten áldjon meg!
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.