A Szentlélek működésének akadályairól
Egyik templomban az összejövetel után azt mondta a plébános atya, hogy azért az túlzás, hogy a résztvevők kitárt karral énekelnek és imádkoznak. Miközben pedig minden pap minden szentmisében kitárt karral imádkozik az oltárnál… Ez a kis történet is mutatja, időnként mennyire nem értjük saját magunkat, mennyire a szokásaink rabjai vagyunk és mennyi szorongás, félelem, ítélkezés és hitetlenség gyűlhet össze bennünk – ami pedig komoly akadálya lehet a Szentlélek működésének bennünk és közöttünk.
Missziós összejöveteleinken igyekszünk élni a Szentlélek karizmatikus ajándékaival és adományaival is. Ezek egyike az Úrtól jövő kijelentés, vagy ismeret szava, ami lelki sugallatként mutatja meg, mit cselekszik Isten közöttünk. Ilyenkor ezt bemondom a mikrofonba. Történt, hogy úgy éreztem, épp egy szívbeteg férfit gyógyít az Isten, és ezt el is mondtam. Amikor a közbenjáró imaszolgálat következett, odajött egy férfi, és tanácstalankodott, vajon ő lehet-e az, akit meggyógyított az Úr. Megkérdeztem tőle, érzett-e valamit, amikor meghallotta ezt a kijelentést. Azt válaszolta, hogy a szíve környéke és az egész belsője átforrósodott. Nos, a füleddel hallottad – mondtam neki -, a testedben érezted… minek kellene még történnie, hogy elhiggyed, téged gyógyít Jézus? Talán jelenjen meg hosszú köntösben, szakállasan és mutassa meg átszúrt kezeit, hogy merjél hinni?
Egy másik alkalommal kijött egy férfi bottal, és elkezdte sorolni, milyen sok betegsége van, köztük a lábai is… Előtte nem sokkal azonban elhangzott egy ismeret szava, hogy valakinek a lábát gyógyítja az Úr. Ezért megkérdeztem a férfitól, most fájnak-e a lábai. Azt mondta, most nem, de… Megkértem, próbáljon meg járni bot nélkül kicsit. Erre kétszer körbejárta a templomot belül, minden fájdalom nélkül – azóta már többször találkoztam vele, bot egyszer sem volt nála!
Ilyenek vagyunk mi a megszokott elképzeléseinkkel, hitetlenségeinkkel, szorongásainkkal. Ezek a mi botjaink, ezekre támaszkodunk, és akkor se engedjük el, ha meghalljuk az Örömhírt, hogy ezek nélkül is lehet élni!
Szeretnénk a nyelvek adományát, de félünk, hogy csak valami adraka-badraka lesz, amit mi kimondanánk – így hát inkább meg se szólalunk. Szeretnénk, ha gyógyulnának az emberek, de szorongunk, hogy mi lesz, ha ez mégsem történik meg? Így aztán még a Miatyánk szavait is a hitetlenség imájává tesszük, amikor azt mondjuk, „legyen meg a Te akaratod” – így csökkentjük belső szorongásunkat, hiszen ha nem történik semmi javulás, akkor azt „Isten biztos nem akarta”. (Nem mintha nagyon kutakodnunk kellene, mi Isten akarata, hiszen Jézus Krisztus minden emberre kiterjedő gyógyító, szabadító szeretete világosan látható az evangéliumokban és azóta is megmutatkozik az Egyház életében.)
A félelmeink, szorongásaink, hitetlenségünk következménye az, hogy megrekedünk. A szokásainkat kezdjük egyre buzgóbban megélni, csiszolgatni, és ezt gondoljuk elmélyedésnek, kibontakozásnak. (Nem a stílussal van baj, minden lelkiségi formának van valami stílusa, karaktere, a tartalomnak mindig kell valami forma, amiben megmutatkozhat.) Hogy a saját házunk táján söpörjek: mi aztán bátran merünk hangosan énekelni, dicsőíteni – ami nagyon helyes -, sőt egyre hosszabban, egyre többet, még táncolunk is mint Dávid az Úr ládája előtt, még nyelveken is imádkozunk… és ezt azonosítjuk a Szentlélekben való megújulással. „Karizmatikusok vagyunk” – mert mi így szoktuk. Közben azonban alig hallunk próféciát, nincs új kijelentés az Úrtól, nincs magyarázata a nyelveken szólásnak, szűkölködünk a közbenjáró imaszolgálatot végzőkben, a felkent beszédben, gyógyító erőben, hogy a csodatévő hitet már ne is említsük.
Talán alkalmatlanok vagyunk a Szentlélekben való szolgálatra? Hiszen mindannyian azok vagyunk, és nem is tudjuk alkalmassá tenni magunkat! Nem vagyunk olyanok, mint a Zeusz fejéből teljes fegyverzetben előpattanó Pallasz Athéné – és az különben is csakúgy mese, mint az önmagát a mocsárból a hajánál fogva kirántó Münchausen báró. A Szentlélek viszont így is használni tud minket, s ahogy formálódunk az Ő keze alatt, úgy válunk egyre érettebbé és úgy válik a szolgálatunk is egyre biztosabbá és hatékonyabbá.
Márk evangéliumában olvashatunk egy párbeszédet Jézus és a beteg fiát elé hozó apa között. Az édesapa kéri: „ha valamit tehetsz, légy segítségünkre, könyörülj rajtunk. Jézus így szólt hozzá: Ha valamit tehetsz? Minden lehetséges annak, aki hisz! A gyermek apja azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta: Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9, 22-24)
Az apa imája a mi imánk is: segíts az én hitetlenségemen! Szabadíts ki félelmeim fogságából, törd össze szokásaim béklyóját, gyógyítsd szorongó szívemet! Növeld hitemet, ahogy az apostolokét is tetted! Add meg a mustármagnyi hitet, hogy eltűnjenek a kegyelmedet akadályozó hegyek az életemből!
Isten pedig megadja ezt, mert Ő örömmel, és ingyen adja a Szentlelket mindazoknak, akik kérik Tőle! De! A háborgó tengerre nekünk kell kilépni, miként Péternek – vagy mindig ott akarunk maradni a csónakban kuporgó, szorongó tanítványok között?
Ha viszont kilépünk, az történik velünk is, mint minden korok hívő embereivel: „Ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.” (Mk 16, 20)
Nem megelőzte, hanem kísérte. Higgy, és lépj bele a szolgálatba – Isten pedig igazolni fog téged.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
Hozzászólások
Nem értelmezem az említett plébános megszólalását.
Kedves jó emlékezetű imatársam története jut eszembe, aki egy, a templomukba bevinni szándékozott képet úgy vitt be és helyezett el a plébános aggályoskodásai t elvetve, hogy megfogalmazta a különbséget. A gondolatot tudom idézni, talán elegendő.
Plébános atya szolgálata valamennyi ideig tart, de ez a nép, aki ezt a templomot építette itt van több száz éve és nem is fog elmenni innen, tehát ez a mi templomunk.
Szeretném, ha papjaink őriznék a reájuk bízottak hitét, örvendezését, és éppen a menny felé vezetnének minden lelket!
Ezért hálát adok a plébánosokért, és plébániákért, akik templomukba befogadják Gyuláék szolgálatát! Hála nekik!
Dicsőség az Úrnak! Legyen áldott az Úr Neve! Dicsőség Néki mindörökké!
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.