Hozsannától a „Feszítsd meg!”-ig – és tovább…
Az emberek ujjonganak, hozsannát énekelnek Dávid fiának és még a ruháikat is leterítik a szamárcsikó lába elé. (Pedig a ruha drága dolog volt, sokuknak az az egy volt összesen.) Nem parancsra kivezényelt ünneplő tömeg volt ez, lelkesedésük őszinte, reményük erőteljes. Aztán egy hét se telik el és az ünneplők közül sokan „feszítsd meg”-et kiáltanak. Hogyan történhetett ez meg velünk?
Földi életének utolsó hetében Jézus nyilvánosan tanított a templomban. A reménykedő emberek egymást biztatva kérdezgetik: talán tényleg Ő az Eljövendő? Hiszen nyilvánosan tanít és a főpapok se szólnak ellene semmit… milyen sokszoros tévedés! Nem is elsősorban azért, mert akkor a vezetők már rég eldöntötték, hogy megölik Jézust. A legnagyobb tévedés a reménykedő emberek szívében játszódik le. Már nem Jézusra tekintve akarják megtudni, megérteni ő-e a messiás, hanem egymástól és a világ ítéletéből! Már nem elegek a messiási csodák – Jézus minden olyan csodát megtett, amit a hagyomány szerint csak a Felkent tehet -, nem elég a tanítás tisztasága és szépsége, nem elég az Ő irgalmas szeretete. Nekik evilág hatalmasságainak igazolása kellett! Az kellett, hogy a saját emberi elképzeléseik szerinti messiás jöjjön el!
Jézus Krisztus azonban erre nem hajlandó. Nem akar evilág hatalmas ura lenni. Sem a fegyverek, sem pénz, sem isteni hatalom erejével nem akar birodalmat építeni itt a földön. Nem ígér követőinek pénzt, befolyást, tiszteletet, nincsenek címek és rangok, (se csúszópénz, se földmutyi – ha éppen aktualizálni szeretnénk). Ez pedig nagy baj! Így a tegnapi ünneplők kiábrándulnak, csalódottak, haragosak – hát mi haszna egy ilyen Messiásnak? „Feszítsd meg!”
Mielőtt azonban nagyon elítélnénk őket, legyünk őszinték magunkhoz: vajon hányszor történt már meg, hogy reggel a misén még hozsannát énekeltünk Dávid fiának és megvallottuk, hogy „áldott, aki jön az Úr nevében” – délután pedig már veszekedtünk, morgolódtunk, szidtuk a családot, a munkatársainkat, politikusainkat és úgy általában az egész világot?! „Aki a szívében rosszat gondol a másikról, az már gyilkos” – ezt ugyanaz a Jézus tanítja, aki hagyta, hogy keresztre feszítsék…
Törékeny, erőtlen, sebzett emberek vagyunk – de még ez is előnyünkre válik! Megtörtségünk ugyanis előhívja Isten irgalmát – milyen nagy kegyelem ez! Az angyalok erősek, épek és okosak voltak, ezért döntésük Isten mellett vagy ellene végleges és visszafordíthatatlan volt. Számunkra, gyarló emberek számára azonban van visszaút, Isten irgalmas szeretetébe kapaszkodva! Nekünk elég kimondani, hogy „bocsáss meg”, és megkapjuk Isten bocsánatát – és még ennél is többet!
A Nagyhét alkalmat kínál nekünk arra, hogy Isten Szentlelkének, a Szeretet Lelkének megengedjük, hogy átvilágítson minket. Jöjjön be életünk legeldugottabb, legelrejtettebb, legsötétebb részeibe is! Oda, ahol kételyeink, szorongásaink, pánikunk, gőgünk, önigazultságunk gyökerezik – és onnantól kezdve gyógyítson, szabadítson minket! Így válunk az erőtlenségünk által erőssé. Ha ugyanis ez a belső gyógyulás és szabadulás megtörténik, akkor a mi utunk nem csak a keresztfáig, hanem onnan tovább, a feltámadásig, a pünkösdig, az Istennel való együttélésig, az örök életig tart!
Nem az a kérdés ugyanis, hogy kiáltottunk-e már feszítsd meg-et Istenre és embertársainkra. A kérdés az, hogy benne maradunk-e haragunkban, csüggedésünkben, önigazultságunkban. Hagyjuk-e, hogy evilág hatalmasai uralják életünket – vagy elismerve hibáinkat és bűneinket, újra és újra felkelünk és visszatérünk az irgalmas Atyához és a mi Urunk Jézus Krisztushoz, akiben teljes életünk, örök életünk van.
„Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.” (Lk 15; 21, 24)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
