„Előbb még hadd éljen egy kicsit!”
Nemrégiben egy beszélgetés közben a huszonéves gyerekeinkre terelődött a szó, és én azt mondtam, hogy alig várom már, hogy megházasodjanak és unokáim legyenek – mire az unalomig ismert választ kaptam: „Előbb még hadd éljenek egy kicsit!” Ennél rosszabb választ elképzelni sem tudok, több okból is:
Ezek közül a legfontosabb az, hogy szerintem az életnek, az élet kibontakozásának és beteljesedésének legjobb módja és esete a jó házasság és családi élet. Jó, rendben van, ha egy tizenéves éretlen kamasz azt mondja, hogy „még élni szeretne egy kicsit”, akkor azt nem reagálnám túl – az ő televízión, valóságsókon szocializálódott szíve és bulizós vágyképei még olyanok, mint a kiscsikó fantáziái, amelyik azt hiszi, ha sikerül átugrania a karám kerítésén, minden csodálatos lesz. De ha ugyanezt hallom egy huszonévestől, akkor megszólal a vészcsengő: nem infantilis egy kicsit ez a gyerek? A szülők pedig - félreértett szeretetből és/vagy a gyerekük elvesztésének félelmétől vezettetve -, még rá is erősítenek: „Ráérsz még, fiam/lányom!” És aztán hozzáteszik: előbb legyen munkája, előbb legyen hol laknia… de miért „előbb”?
Nagyszüleinknek sem volt „előbb”, ők egy szétbombázott országban, romok között házasodtak– és mégis jó volt. Szüleink albérletekbe szültek minket és kis tanácsi lakásokban neveltek minket – és mégis jó volt. Mert életet építeni, a nehézségeket elhordozni és megoldani is könnyebb együtt, mint külön-külön! Könnyebb és jobb házasságban, mint magányosan – és akkor még nem is beszéltünk a gyermekáldás örömeiről és boldogságáról!
Már persze, ha a mindenben kiszolgált, önző szívű gyerek felnövekedve képes egyáltalán a közös életre, az önátadásra és szolgáló szeretetre.
Szóval mire is ér rá olyan nagyon az a drága gyerek? Mit ad a bulizós „éden” és a nagy függetlenség? Vágyképei kiélését? Talán. Csak hát tudjuk, hogy azt úgy követi egy erősebb vágy, mint ahogy a gyengébb kábítószert az erősebb. Mindig többet, mindig újra, mindig kielégítetlenül – és egyre sivárabban, üresebben.
Világot szeretnék látni – mondja -, de hányszor lehet körbeutazni a földet, és ki/mi vár, ha hazaérkeztél? Kalandokat, extrém kalandokat. Barátot, barátnőt, szeretnél, aztán még egyet és még egyet. „A párom” – mondod. tessék mondani, épp hányadik?
Mit ad ez az „élet”, ha beleragad a fiatal és egyre öregedő felnőtt? Bűnöket ad. Belső szétesettséget. „Kalandokat”, előbb-utóbb széteső kapcsolatokat. (Mert ami nem tud beteljesedni, az előbb-utóbb kiürül.)
Hála Istennek, jó házasságban és családban élek és nagyszerű gyerekeim vannak. Mondhatja bárki: hát így könnyű! De nem, nem könnyű, csak épp minden más változat csak rosszabb lehet. Pontosan tudom, milyen szétesett családban felnőni, mert én is abban nőttem fel. Pontosan tudom, milyen a bulizós élet, mert én is abban erodálódtam. Ha nem történik fordulat az életemben, ma elvált ember lennék és kocsmában osztanám az észt annak, aki hajlandó lenne még meghallgatni. Tetteim következményeként ez az életút várt rám – de végül megmenekültem, és ezt Istennek köszönhetem! Rám talált a bűnben és én rádöbbentem, hogy Ő van, és személyesen szeret engem – és ez a lenyűgöző tapasztalat segített, hogy felismerjem saját állapotomat és minden erőmmel én is a szeretet útját keressem.
Amikor megházasodtam, épp munkanélküli voltam, a feleségem pedig végzős egyetemista. Mi is hallottuk a jó tanácsokat: ráértek még! Előbb legyen meg ez, legyen meg az, éljetek egy kicsit… de ez ostobaság! Együtt jobb! Együtt könnyebb! Együtt szebb! Isten házasság-párti, család-párti, gyerek-párti, élet-párti (és persze szerzetes-párti is, ami szintén az élet beteljesedése, de ebbe most nem megyek bele).
Élni akarsz? Házasodj. Élni akarsz? Akkor add tovább az életet, vállalj gyerekeket. Minden más csak utánzat, csábító hazugság és félreértése az életnek.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
