Talányos kérdések
Megy-e az Isten szabadságra? És ha igen, hová? Azt mondják, a Világegyetem végtelen, de nem határtalan. Egy folyamatosan táguló gömb formájában képzelhetjük el. De hová tágul a Mindenség, ha mögötte nincs semmi? És milyen távlatos tervei lehetnek Istennek, ha a Világegyetem még mindig tágul? És hogyan mondhatjuk, hogy közeledik Isten, ha egyszer mindig velünk van? És fekete színt látnak a vakok, akik semmit sem látnak?
Vannak olyan kérdések, amelyek megválaszolására talán minden értelmünk és fantáziánk kevés. Becsukjuk a szemünket és azt játsszuk, hogy vakok vagyunk. Valami fekete színt persze látunk, fénnyel átszínezve, attól függően, szemhéjunk mennyi világosságot enged át. Csakhogy a fekete is szín, a napfény is világosság, a vak pedig nem lát színt, nem érzékeli a világosságot. Akkor mit lát egy vak, hogyan képzelhetjük azt el?
Ha azt hisszük értjük ezt, csak saját tudatlanságunkat áruljuk el: vak vezet világtalant… (És persze, vakok közt félszemű a király, hát legalább erőlködjünk, hátha meglátunk és megértünk valamit.)
Hová tágul a Világegyetem? Ha ezt a kérdést feltesszük, feltételezzük, hogy van valami hely, ahová tágulhat - de ilyen hely nem létezhet, mert ha van, akkor az eleve még része a Világegyetemnek, ami pedig tágul…
A világegyetem nem határtalan, csak végtelen, bár nem tudjuk, mi határolja. Viszont tágul! Azt hiszem, ez egyben Isten – az egyetlen határtalan, csak önmagával határolt személy - határtalan távlatosságának erős képe is. Gondoljunk csak bele: milyen messzire nyúló tervei lehetnek Istennek, ha a Világegyetem még mindig tágul!
Ez azt is jelenti, hogy ha felvisznek minket a mennyek országába, ott mi se fogunk unatkozni. Az Isten életében való részesedés, Isten szemlélése egyben az Isten munkájában való részvétel is lesz. A Világegyetem „őrzése és művelése” - ahogy egykor a Földet megkaptuk a Teremtés után, hogy műveljük és őrizzük azt. (Csak „odafent” már nem fenyeget a bukás veszélye minket.) „Aki a kicsiben hű, a nagyban is az – menj be Atyád örömébe” – mondja Jézus Krisztus. Szóval dolgozni ott is kell! Csakhogy ebben már nem lesz szenvedés, hanem öröm és béke Istenben…
Isten nem megy szabadságra, hiszen Ő a tökéletes szabadság. Hová mehetne önmaga elől? (Csak mi hisszük, hogy elfuthatunk a gondjaink elől, közben pedig hátizsákként cipeljük magunkkal azokat, bárhová is megyünk…) Isten nem iratkozik ki a művéből. Tökéletes elköteleződése mellettünk Jézus Krisztusban az Ő szabad akaratából történt. Döntése megmásíthatatlan és visszafordíthatatlan.
Isten mindig velünk van, jelenléte azonban nem statikus. Távolodik-közeledik – gondoljuk, miközben mi távolodunk-közeledünk. Ő mindig ugyanott van, szívünk közepében és Ő tartja fenn az életünket - „benne élünk, mozgunk és vagyunk” -, de mi milyen sokszor nem vagyunk ott vele! Mi vagyunk magunkon kívül, amikor a külső dolgok határoznak meg minket. Isten azonban nem „dolog”, hanem személy, nem mozdulatlan bálvány, hanem gyermekét hívó Atya, bárányát kereső Jó Pásztor, szerelmese után sóhajtozó szerelmes.
Ahol Isten nincs jelen, ott nincs Élet. El se tudjuk ezt képzelni, mert bármire is gondolunk, bármit idézünk magunk elé, abban ott az élet. A sivatagban van élet. A kőhegyen van élet. A hó és jég világában van élet. Zuzmók, növények, bogarak, állatok. Apró mikroorganizmusok még a legmélyebb tenger fenekén feltörő vulkánban, tizenkét kilométernyi víztömeg súlya alatti rettentő forróságban is élnek.
Talán a pokol – de nem tudjuk elképzelni a poklot, csak azt tudjuk Jézus Krisztus szavaiból, hogy ott „sírás lesz és fogcsikorgatás”. Külső sötétség és izzó, rettenetes szenvedés. Az Élet hiányától való szenvedés, a mindentől való megfosztottság. De még ott is a „férgük meg nem hal” – hacsak el nem jön a „második halál”, a teljes megsemmisülés.
Nem tudjuk elképzelni a mennyországot sem, csak azt tudjuk, hogy „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi elme el nem tudja képzelni mindazt a jót…”.
Ha eddig sok talányos dolgot írtam, a végére a legtalányosabbat teszem: az emberek hihetetlen erőfeszítéseket teszek, hogy tetteik következményeként végül a pokolra kerüljenek. A mennyek országa ingyen van, de így se kell nekik.
Így van ez.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
Hozzászólások
Amikor vak gyerekekkel dolgoztam, ők mondták, hogy nemcsak teljesen vakok vannak, hanem van, aki meg tudja különböztetni a világosságot a sötétségtől, vagyis hogy éjszaka van vagy nappal. Ez már nagy dolog nekik szerintem.
Én örülök, hogy Isten nem változik. Mert ő jó. Erejéből még a vakok is meggyógyulhatna k, pl. amikor Damian Stayne vagy a magyar közösségük imádkozik! Isten azonban nem bán meg semmit abból, amit alkotott, tehát a második halál nem a teljes megsemmisülés. Szent Ferenc szerint ,,jó azoknak, akik megadták magukat szent Akaratodnak-a második halál nem fog fájni azoknak." Istenhez írta, hogy bennünket tanítson: ha meg is kell halnunk a földi élet végén, de megtértünk és Felé közeledünk, akkor nem a pokolba kerülünk, mert az olyan rossz, mint amilyennek a halált gondoljuk-ez a második halál. A pokol pedig-annak alapján, amit eddig róluk hallottam-a fekete lyukakhoz hasonlít, ha nem az. Ezek mindent elnyelnek, és semmi onnan vissza nem kerül a világegyetembe. Aminek kimutatták a végességét, egy matematikaprofe sszor bizonyította be, és ez már csak azért is logikus, mert bármennyi véges dolog van a világban, a sok véges együtt sem tud végtelen lenni. Istenre hasonlít nekem még a matematikai végtelen is, már amennyit a tanárnőnk beszélt róla. Ő nem volt hívő, abban a rendszerben ez nem volt divat, de nagy tisztelettel beszélt a végtelenről, és nem sokat, mert akkor már bevallása szerint tévedésbe eshetett volna. Az pedig igaz, hogy ha a pokolba igyekvők csak töredékét tennék az üdvösségükért jelenlegi energiaráfordít ásuknak, már bőven elég volna, hogy közel legyenek egész örök életükben minden jó Forrásához, Istenhez. Amúgy a mennyország állítólag gömb alakú, hogy senki ne érezze magát távolabb Istentől a többieknél. Hát így van ez szerintem.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.