Egy kis optimizmust, ha kérhetnék…
… és egy kis játékosságot! Bizakodást és örömöt – ez utóbbi a Szentlélek gyümölcsei felsorolásában mégiscsak a második helyen szerepel! El tudjuk képzelni, hogy Jézus vidáman nevet? Hogy a kánai menyegzőn együtt örül az ifjú párral és megtáncoltatja a menyasszonyt, ahogy azt illik? Hogy amikor félrevonul a tanítványokkal pihenni, akkor szóláncot játszanak egymással? Esetleg társasjátékot?
Múlt héten egy nagyon kedves keresztény boltvezető kapott le a tíz körmömről, hogy miért írok én olyan műveket, amikben sárkányok vannak (utalás a Sárkányszelídítők című meséskönyvre) vagy felnőtteknek novellákat (a „Kisvárosi történetek” és a „33 rövid történet és néhány hosszabb” című kötetek) és egyáltalán, miért nem vagyok rendes keresztény szerző? Próbáltam meggyőzni, hogy ezek is kedves és hasznos olvasmányok lehetnek és a szeretet, megértés, kiengesztelődés felé mutatnak, de nem sok sikerrel. Azt mondta, hogy Pio atyát kell kiadni, az a jó! De – kérdezem én – mikor vesz kezébe egy világi ember egy Pio atyáról (egyébként az egyik kedvenc szentemről) szóló könyvet?
Az Egyház felvilágosodás korában (XVIII. század) elveszítette az értelmiséget. A XIX. században a munkásságot (Kommunista Kiáltvány és tsa.), a XX. században pedig a parasztságot. Mára kis szubkultúra vagyunk, amely alig jelenik meg a közéletben és igen kevés befolyása van a kultúrára, művészetre, tudományra, politikára. Kucorgunk egy sarokban, savanyújóskaként ontjuk a rossz híreket, károgunk a heti világvégéről, siránkozunk és panaszkodunk az egész pogány világra…
Nem akarom én becsukni a szemem a rossz dolgok előtt, nem is tudnám. Sőt, szeretnék a bajok gyökeréig hatolni, hogy Krisztus orvosságát elvihessük oda is. De vajon mikor gyógyul jobban a beteg? Ha az orvos biztatja, reményt ad neki, felvidítja és bátorítja, vagy ha feszült arccal elmondja még a nátháról is, hogy az bizony halálos is lehet!?
Mi szeretnénk bátorítani, reményt adni, örömöt adni, már ahogy tudunk. Nyaranként alkotótábort szervezünk – nem mintha a mi rajzaink, festményeink és szobraink a Nemzeti Galériába tartanának, de ki állítja azt, hogy akkor mi nem is élhetjük meg az alkotás örömét? Az együttlét örömét? Ugyanez áll az írásokra, a kirándulásokra és a közösségi összejövetelekre is. Nem vagyunk mi heherésző keresztények, nem mesélünk ócska vicceket, - hátha valaki még nem ismeri –, de az élet örömét azért mégiscsak szeretnénk megélni!
Nyilván egy meséskönyv nem fog sokat lendíteni a világ állapotán. Ez igaz, de mi a kicsivel is beérjük – hiszen mi magunk is kicsik vagyunk. Ha a meséket, novellákat elolvassák néhányan, az épp néhánnyal több a semminél. Néhány jó perc a kikapcsolódásra. Néhány jó lelki indítás, néhány szép emlék, talán egy kis buzdítás…
Zárásnak bemásolom ide a Kisvárosi történetekből az egyik történetet, hogyan is nézzünk optimistán a világba - és azt hiszem, nyitunk egy új facebook-oldalt is ezeknek a történeteknek. Ez is mustármag – talán nem a legjobb fajtából, de hátha kikel a szívekben és jó termést hoz, esetleg százszoros termést…
Mi magyarok régebben híresek voltunk a leleményességünkről, találékonyságunkról, új szempontokat is figyelembe vevő megoldásainkról. Hát tessék: "Változatos időjárás
Ki tudja miért, kisvárosunkban akkor is változatos az időjárás, amikor más helyeken az egyhangúságtól kinő a meteorológusok szakálla. Egyik évben például olyan szárazság volt, hogy a halak beköltöztek a vízvezeték-rendszerünkbe, hogy egy kis nedvesség érje őket. (Néhányan máig is ott maradtak, a gyerekek etetik őket a lefolyóba dobált kenyérdarabkákkal.) Máskor meg olyan árvíz volt, hogy még a gólyák hasa is beleért a vízbe, pedig a mi gólyáinknak igazán hosszú lábuk van! Szegények úgy megfáztak, hogy a háztulajdonosok, akik eddig büszkék voltak a kéményükön fészkelőkre, most panaszkodni kezdtek, hogy nem tudnak aludni azok állandó tüsszögésétől!
Amikor meg erős szél van, a gyerekek azzal ijesztgetik az öregeket, hogy vi-gyázzanak a fejükkel, mert már közeledik Dorothy háza Totó kutyával – és az mindig a boszorkányokra esik! (Csak Holló Rebi nénivel nem mernek viccelődni, de ez érthető is. Vele még Igazságos Mátyás király is tisztelettel beszél, ha találkoznak!)
Nem mintha nagy baj lenne ez a változékonyság. Az utolsó nagy szárazság idején Sivatagi show-t rendeztünk, országos attrakció lett belőle. A nagy árvízkor meg ide költözött a Delfinárium, az is szépen hozott a konyhára. Ha jön a szél, felszállnak a sárkányok – már amelyik tud még repülni -, viszik a szélkerekeket és egy hét alatt félévnyi áramot töltenek az akkumulátorokba.
Szóval iparkodunk, ügyeskedünk, igyekszünk mindenben megtalálni a jót, a hasznosat. Nem mondom, a sarkvidéki hideget még nem próbáltuk – pedig mi pénzt keresnénk akkor a jégkockákkal!"
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
