A kiugrott pap esete a polgármesterséggel
Hogyan lesz egy fiatal és népszerű papból megválasztott, majd megutált polgármester? Tanulságos történet a mai Magyarországon arról, hogyan értjük teljesen félre magunkat és a minket körülvevő világot.
Fiatal és népszerű pap volt. Népszerű volt már a fiatalsága okán is. Az egyházközségek általában bizakodva várják a friss erőt, az új lendületet ígérő, fiatal papokat – őt is így várták, és rá is szolgált a bizalmukra. Tevékeny volt, foglalkozott a fiatalokkal, látogatta a családokat, pályázatokat írt és nyert… ó igen, ilyen pap kell nekünk!
Aztán az atya bejelentette, hogy kilép a papi szolgálatból, mert magányos és társat szeretne – és indul a polgármesteri választáson. Megtette. Legyőzte tizenkét éve regnáló ellenfelét és ő lett az új polgármester. Aztán eltelik néhány hónap és már arról olvashatunk, hogy „az egész falu ellene fordult”, közutálatnak örvend. Ugyanis az egyik legnagyobb internetes portál – ahol annak idején sikersztori volt a papból lett polgármester története –, újságírói újra lementek riportot készíteni a faluba és szembesültek az új helyzettel. Össze is szedtek minden pletykát, amit csak tudtak: hogy állítólag már papként is viszonya volt egy asszonnyal (de legalábbis túl gyakran járt a családhoz), hogy nem is jó helyre vitte a fiatalokat „bulizni” és most már ott tart, hogy még a falu önállóságát is meg akarja szüntetni!
A papból lett polgármester először nem nyilatkozik, majd mégis behívja az újságírókat és tollba mondja, mit írhatnak, majd megfenyegeti őket: ha mást is mernek írni, bajba kerülhetnek…
Hogyan történhetett meg mindez? Hogyan válik egy népszerű pap utált polgármesterré?
Én azt hiszem, szegény pap alaposan félreértette önmagát, az őt körülvevő embereket és világot is. Papként népszerű volt és tekintélyes, hallgattak rá. Igen, nálunk nem szokás a pappal vitatkozni, az egyházi dolgok rá tartoznak, ő tudja, ő a tekintély. (Közbeszúrt aranyos anekdota, ami nálunk történt még az idős plébánosunk idején, aki hosszú évtizedekig volt egyházközségünk vezetője. Még gyerekként ismerte azt a férfit is, aki már meglett, unokás emberként és egyházközségi képviselő tagként merte azt mondani neki, hogy most már ne beszéljen ilyen hangon vele, mert „összeöregedtünk, atyám”!)
Szóval, itt ez a fiatal férfi, aki élvezi, megszokja, a negyedik évre már természetesnek is veszi, hogy ő tekintély, hallgatnak rá, megfogadják a tanácsát. Talán csak az nem világos számára, hogy ez nem pusztán az ő jó természetének köszönhető, hanem papi mivoltának is. De milyen más a helyzet, amikor polgármester lesz!
Polgármesterként a fiatalsága már nem előny, hanem hátrány! „Ez a fiatal, tapasztalatlan ember akarja nekünk megmondani, mit kellene csinálni a faluban?” Ráadásul csak „jöttment, beköltözött, az a néhány év, amit itt töltött – hát az mire elég?”
A világi polgármesteri testületben már nem a papi hierarchián szocializálódott emberek ülnek – vagy ha azok is, hát ők is úgy gondolják, hogy ami igaz és mérvadó lehet a plébánián, az egyáltalán nem mérvadó a polgármesteri hivatalban! Itt aztán nincs magától értetődő tekintély, itt nem lesz valami csak attól igaz, mert a pap mondja!
Szegény papból lett polgármester először talán nem is érti: hiszen ő továbbra is csak azt teszi, amit eddig és úgy, ahogy eddig! Akkor most miért nem hallgatnak rá? Miért nem fogadják el, amit mond, amikor ő világosan látja, hogy az lenne a helyes és jó?
Csakhogy a világi képviselőtestületben felnőtt és döntésképes emberek ülnek, akik a maguk jogán lettek azzá amik és megszokták, hogy őket komolyan veszik, a szavuknak súlya van és őket nem lehet csak úgy utasítgatni. Ez viszont teljesen új helyzet a szemináriumban szocializálódott, tekintélyelvű vezetőnek kiképzett volt papnak – és úgy tűnik, nem tud váltani. Még mindig uralkodni akar, még mindig ő tudja legjobban mi az igazság - a helyzet pedig képviselőtestületi ülésről képviselőtestületi ülésre csak romlik és romlik…
Lehetett volna ebből a szegény papból jó polgármester? Miért is ne lehetett volna? (Most nem feszegetve azt a kérdést, hogy ha valóban papi hivatása van, akkor végletesen félreértette önmagát, vágyait és terveit, amikor a papi széket a polgármesterire cserélte.) Lehetett volna és lehetne, ha… Ha fejet tudna hajtani. Ha nem akarna mindig győztes és tekintély lenni. Ha elfogadná a bírálatokat. Ha kiengesztelődne a képviselőtestülettel és a faluval. Ha képes lenne bűnbánatot tartani és a megújulás útjára lépni.
Szóval, ha a krisztusi lelkület – a sok kísértés után és közepette – újra feléledne benne.
A riportból úgy tűnik, egyelőre nem ez a helyzet. Polgármesterünk tizenkilencre is lapot húzott, bízva abban, hogy kijön a huszonegy és ő lesz az erősebb. Pedig bárcsak kiengedné kezéből a kártyákat!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
Hozzászólások
A papi rendből való kiválás épp ilyen. Hasonlónak látom a házasságból való kiválást, de minden szószegést, a férfiatlan ígérgetést, a barátság mímelését.
A vétkeket meg lehet bánni, meg lehet gyónni.
Ki tudja kiengesztelni a házasságban magára hagyott embert, ki tehet jóvá egy hazugságot ?
Ezért tetszik az igen, és a nem.
Szívesen kártyázok a könnyebbedés idején, de a szavaimra már nagyon féltékeny vagyok.
Én sajnálom azt a kiugrott papot. Nagyon sajnálom. Nem tudja, milyen bajokat választott magának.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.