Egy szent története, két olvasatban
Olvasunk a szentekről, lenyűgözve hallgatjuk tetteik, elismerjük szeretetük nagyságát, felnézünk rájuk. De vajon mi történne, ha a mi szomszédunk lenne, ha orrunk előtt tennék, amit tettek… vajon akkor is felnéznénk rájuk? Következzék most egy szent története két olvasatban. Először mintha a szomszédunk mesélné, aztán pedig ahogy a szentek életrajzában olvassuk:
„Nagyon szerelmes volt a fiam, hát mi is szeretni akartuk azt a nőt. Nem mondom, csinos lány volt, kis cigánylány, de a rendesebb fajtából, tiszta volt, jó családból származott, meglátogattuk őket. Meg aztán szelíd is volt, kedves, gondoltuk jó lesz ez, boldoggá teszi a gyereket. Ha tudtuk volna már akkor, amit most! De nem tudtuk.
Azt hittük, hogy kedves meg jószívű, de nem az volt, hanem bolond! Ez az egész vagyont szétszórta volna! Az egész pereputtyát odagyűjtötte, a környék összes csavargójának hordta az ételt a házból! Ha reggel feltöltöttem a hűtőt, estére kiürítette – amit látott, már vitt is, merthogy ő keresztény, segítenie kell a szegényeken. Mondom neki, hát mi is keresztények vagyunk, templomba is járunk, támogatjuk is a papot, nincs abba semmi hiba – de ami sok, az sok! Ez meg azt vette a fejébe, hogy ő ápolja ezeket a büdös csavargókat! A kert végébe eszkábált nekik valami sufnit, még a fiamat is rávette, hogy majd ő építkezik, oszt ott ápolja a betegeket! Az én szép kertemben!
Ravasz volt ám a maga módján! Én meglestem ,ahogy kihordja a drága holmit a házból, mondom a fiamnak is, nézd csak, most viszi ki a csavargóknak amit te megkerestél, de amikor el akartuk kapni, valahogy mindig elrejtette amit épp kilopott, csak szemetet találtunk nála…
Képzeld el, egyszer meg jön haza a fiam, hát a menyem a hálószobájukban van épp egy ilyen büdös koldussal, de bent ám az ágyban! Merthogy kint már nem volt hely, ő meg ápolja! Érted?! Én úgy kivágtam volna! Mondom s ennek a szegény gyereknek, te biztos vagy benne, hogy ez csak ápolta? Nem lehet, hogy „úgy” ápolta – hiszen ezektől aztán minden kitelik! De nem, a fiam mindent elhitt ennek a bolond nőnek! Az meg csak csinálta tovább, hordta szét a vagyont, gyűjtötte a csavargókat…
Na mindegy, gondoltam, majd jönnek a gyerekek, az unokák, az majd észhez téríti – azt hiszed így lett?! Dehogyis! Ahogy meglett egy, máris cipelte magával a büdösbe, isteni csoda, hogy nem betegedett meg! És úgy hidd el ahogy mondom, ez így volt minden szülés után!
A fiam meg csak hajtotta magát, dolgozott a sok senkiházira, ingyenélőre, aztán megtörtént a tragédia… Elhunyt szegény fiam – de tudom, hogy ez nem történt volna meg, ha ez a nő…!
Na de én véget vetettem ám ennek a vircsaftnak! Mondtam neki, innentől fel is út, le is út, ide többé egy koszos, büdös csavargó be nem teszi a lábát! De még ő is takarodjon, ha nem tud beilleszkedni ide, mert nekem ugyan nem kell! Az unokákat hagyja itt, mi majd szépen felneveljük, tisztaságba, rendbe, illembe, ahogy kell. Azt hiszed, hogy hallgatott a jó szóra? Nem! Inkább kiköltözött azokkal a szegény ártatlan kisgyerekekkel a koszba, a disznóólba, csak hogy azokkal a mocskos gazemberekkel együtt lehessen! De én tartom magam, ha ő így, akkor én is úgy! Ide ugyan be nem teszi a lábát, amíg észhez nem tér! Ha beteg lesz, azt is csak magának köszönheti! De ha az unokáimnak valami baja lesz, akkor én fogom megölni, az is biztos!”
Addig a történet, ahogy a szomszédasszony meséli. A szentek életében pedig ezeket olvassuk hősnőnkről, Árpád-házi Szent Erzsébetről:
II. András magyar király lánya, Lajos thüringiai őrgróf felesége (és három gyermekük anyja) alacsony, sötét bőrű, sötét hajú, csinos lány volt, boldog szerelmi házasságban élt férjével egészen annak korai halálig. (Lajos keresztes háborúba indult és onnan nem tért vissza.) A német rokonság nem nézte jó szemmel Erzsébet „pazarlását” (menedékhelyet nyittatott, kórházat épített és a szegényeknek megnyitotta Wartburg éléstárait, ahol élt), ezért Lajos halála után megfosztották vagyona kezelési jogától, végül újszülöttjével és két másik gyermekével együtt menekülni kényszerült. Fiatalon, 24 éves korában halt meg. A róla szóló történetek között emlegetik, amikor sógora megállította, mert a szegényeknek vitt kenyeret, de a kötényében lévő kenyerek rózsává változtak – ezért ábrázolják rózsákkal. Ismeretes róla az a történet is, amikor nem volt már férőhely a betegeknek, ezért a saját szobájukba vitt fel és ott fektetett ágyba egyet, amiből botrány kerekedett volna - de a hazaérkező férj mosolygott és megbocsátott Erzsébetnek…
Árpád-házi Szent Erzsébet (német nyelvterületen Thüringiai Szent Erzsébetként is ismert) a középkor egyik legnépszerűbb szentje az egész Egyházban, tisztelete mindenhol elterjedt. Ő a „mi” szent Erzsébetünk, akit tisztelünk és szeretünk, legalábbis így, az évszázadok távolából. De vajon mi lenne, ha most a mi családunkban kezdene el valaki így viselkedni?
Sípos (S) Gyula (honlap: www.szeretetfoldje.hu)
