Isteni paradoxonok
Isten mindenható – és megölhető. Egyetlen Isten, mégis háromszemélyű. Jézus Krisztus tökéletesen Isten – és ugyanakkor tökéletesen ember. A kegyelem ingyenes – és mégis vérrel, verejtékkel kell küzdeni, hogy a keskeny úton maradjunk. (Mint tudjuk, a széles út a pokolba visz.) Életünk örök – és mégis meghalunk…
Mindez azt (is) jelenti, hogy Istent nem lehet egy teológia gondolatrendszerébe beleerőltetni, sem egy kultusszal megelégíteni. Legyen az a teológia bármilyen részletes és kidolgozott, legyen az a kultusz bármilyen szép és körültekintő, Isten mérhetetlenül több ezeknél. Minden teológia lehet jó – már amennyiben helyes alapokon, a Kinyilatkoztatáson nyugszik -, és szükséges is a megértéshez. Minden kultikus cselekedet – szentmise, szentségimádás, vagy épp dicsőítés és szabad ima – lehet felemelő és bizonyosan szükséges is az Istennel való közösség fenntartásához, de egyben mégis nagy csapdák, amelybe az önelégült ember beleesik.
Még erőteljesebben mondva: minden teológia csak út, ha ennél több, akkor bálványimádás. A szentmisében valóban tökéletesen odaadja magát nekünk az Úr, de ha erre a mi válaszunk nem a tökéletes odaadás neki, akkor csak hiábavalóság, ami semmit sem használ nekünk.
A templom falai közé visszaszorított „isten”, és/vagy a teológia meghatározásai között lakozó „isten” nem több pogány bálványnál – azok bálványai, akik a történelem folyamán mindig és most is épp nagy erővel védik bálványukat magától Istentől.
Amikor a pápa ebbe az elpogányosodott közegbe beemeli a szegényeket – micsoda szörnyűség, tele az internet az istenvédők jajongásaival -, akkor Istent emeli újra a szemünk elé. Azt az Istent, aki nem a kultuszban vagy a teológiában leli az örömét, hanem a szeretetben, mert Ő maga a Szeretet. Szeretet, akinek minden nép a népe, minden ember a gyermeke, akkor is ha tévelyeg, akkor is ha hamis isteneknek hódol. Szeretet-Isten, aki gyűlöli (és megítéli) a bűnt, de szereti a bűnöst és szeretni akarja – most épp rajtad és rajtam keresztül.
Ő az igazságos Bíró, aki kinek-kinek megfizet a tettei szerint - de akit nem lehet kifizetni kamu-tettekkel. Szép dolog, hogy vasárnap a templomba megyek – ami egyébként szükséges -, de ha közben a hét 167 órájában nem törődöm vele, mit használ nekem az az egy óra? Ő nem megvásárolható, nem bepalizható, Ő ismeri a szívek titkos gondolatait, a rejtekben is lát… minek fokozzam?
Egy jó keresztény tanítótól hallottam: semmit sem tudhatok, csak amit Isten kinyilatkoztat nekem. Ebben a „nekem adott kinyilatkoztatásban” természetesen benne van a Szentírás és benne van a szenthagyomány, kihagyhatatlan mércéül. De ha nincs benne Isten személyesen nekem szóló üzenete – akár a Szentíráson és a szenthagyományon, akár imán, belső megvilágosításon (stb.) keresztül – akkor mit sem használ nekem.
Némely keresztények rettegnek ettől a személyességtől, mert ez nagyon veszélyes, nagyon bizonytalan számukra. Szeretik a saját kis teológiájuk biztonságos sáncait (a saját képükre és hasonlatosságukra faragott bálványistennel) és nem akarnak kijönni a hit bizonytalanságába. Szeretik a szépen összerakott liturgiát – nincs is azzal semmi baj – szeretik a rangsorokat, címeket, szeretik, amikor minden jól elrendezett és mindenki „tudja, hol a helye” – és minden, ami ezt a bálványimádó rendet veszélyezteti, az számukra rettenetes. Pedig Isten vagy személyes Isten, vagy egyáltalán nem az. (Akkor pedig jöhet az ezotéria személytelen ereje, a buddhista nemistennel együtt és jöhet minden hatalom-mánia, a legrosszabb fajta diktatúráig…)
Ha Isten nem személyes, akkor meg lehet gyilkolni a másik embert - szavakkal, ágyúval -, a másik személyt, feledve, hogy ezzel nem csak embergyilkos, de Istengyilkos is leszek.
Isten paradoxonai az életünk nagy paradoxonaihoz vezetnek el minket. Jézus Krisztusnál tömörebben ezt senki sem fogalmazta meg: aki meg akarja nyerni az életét, elveszíti azt, aki elveszíti (értem és az Örömhírért), az megnyeri. Könnyítésként: amit akarsz, hogy veled tegyenek az emberek, tedd te is azt velük. És figyelmeztetésként: Jézus Krisztust is vallásos emberek feszítették keresztre. És reménységként: aki pedig Benne él – a megöltben, és feltámadottban -, az nem hal meg, hanem örökké él. Most, és mindörökké.
Sípos (S) Gyula (honlap: www.szeretetfoldje.hu)
