Kísértések, hamis prófétaság...
Istennek minden embere kísértések és szenvedések közepette halad előre (Jézus is „mindenben kísértést szenvedett”). Keresztelő János megpróbáltatott, és nem csak a nélkülözések és az üldözések által, de a nagyság, a gőg kísértésével is.
Képzeljük magunk elé őt, amint tömegek jönnek hozzá, lesik a szavát, úgy tűnik, munkája a legjobb úton halad előre – aztán egyszer csak kezdik elhagyni őt, elpártolni tőle egy másik ember miatt. Ráadásul ez a másik ember talán nem is ugyanúgy csinál mindent, mint János…
„Ezek után Jézus Júdea földjére ment tanítványaival. Ott tartózkodott velük, és keresztelt. János szintén keresztelt Enonban, Szálim közelében, mert ott sok víz volt. Az emberek odamentek és megkeresztelkedtek. Akkor ugyanis János még nem volt börtönbe vetve. Vita támadt tehát János tanítványai és egy zsidó között a tisztulás felől. Odamentek Jánoshoz, és azt mondták neki: Rabbi, az, aki veled volt a Jordánon túl, akiről tanúságot tettél, íme, ő is keresztel, és mindenki hozzá megy. János azt felelte: Az ember semmit sem szerezhet, hacsak a mennyből nem adatott neki. Ti magatok vagytok a tanúim, hogy azt mondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem az vagyok, akit őelőtte küldtek. Akié a menyasszony, az a vőlegény; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának. Ez az örömöm most beteljesedett. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” (Jn 3, 22-30 )
A történet azonban nem marad ennyiben, hanem még súlyosbodik! Keresztelő János a börtönbe kerül, tanítványai pedig, akik látogatják őt, egyre furcsább híreket hoznak Jézusról. Bizonyosan említik a jeleket és a csodákat, gyógyításokat és ördögűzéseket – sőt halott támasztást, ami messiási jel! –, ugyanakkor bizonyosan elmondják a farizeusok és írástudók által terjesztett vádakat is: bűnösökkel adja össze magát, asszonyokkal mutatkozik, vámosok a barátai, tisztátalan kézzel eszik-iszik, nem tartja be a törvényeket… Nagyon súlyos mondatok ezek egy börtönben ülő, aszkéta embernek, aki egész életében a tisztaság és bűntelenség „megszállottja”! Nem tudjuk, hogy Jánost kétségek gyötrik-e, vagy csak a tanítványait akarja megnyugtatni, az azonban biztos, hogy nem akar pletykák alapján ítélni, nem adja meg magát a vádaknak, hanem a „legilletékesebbhez” fordul:
„János erre magához hívott tanítványai közül kettőt, és elküldte őket Jézushoz, hogy kérdezzék meg: Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk? Amikor ezek a férfiak odaérkeztek hozzá, így szóltak: Keresztelő János küldött minket hozzád, hogy kérdezzünk meg: Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk? Éppen abban az órában sok embert megszabadított betegségétől, szenvedésétől és a gonosz lelkektől, és sok vaknak visszaadta a szeme világát. Ezt felelte nekik: Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.” (Lk 7, 19-23 )
János nem botránkozott meg Jézusban. Elfogadta a messiási jelek tanúságtételét. Nem kérte számon Jézuson az életmódját, nem akart neki előírni semmit, nem adott tanácsokat az idősebb testvér vagy a régebbi szolgáló jogán. Azt is elfogadta, hogy Jézus nem siet a segítségére – tanítványai biztos ezt várták a „messiáskirálytól”, hiszen még nem értették a „szenvedő szolga” prófétai előképét –, elfogadta, hogy nem az ő dolga ítéletet mondani arról, akiek ő csak az előfutára, a barátja lehet.
Keresztelő János egészen a halála pilla-natáig, lefejezéséig folytatta küldetését. A börtönben éppúgy a körülötte élők megtéréséért imádkozott, mint a szabadban. Szavai ugyanúgy megérintették Heródes szívét, mint az egyszerű emberekét. Vértanúhalála pedig isteni pecséttel zárta le és hitelesítette életművét.
Itt említsük meg a hamis prófétává válás kísértését is. Azt gondolom, olykor úgy válik valaki hamis prófétává, hogy eleve az ördög ámításának áldozata - „ez nem is csoda, hiszen maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát”. (2Kor 11, 14) Olykor úgy válik valaki hamis prófétává, hogy a saját felismeréseit, emberi elgondolásait akarja isteni mázzal hitelesíteni. De az is előfordulhat, hogy valaki emberek tetszését követve kezd „prófétálni”, elismertséget, pénzt, befolyást remélve ettől. Ezekre mind van példa a Bibliában, de napjainkban is. Van azonban olyan is, amikor valaki valóban Isten elhívott embere és valóban a Szentlélek ihletése alatt prófétál, azaz kezdetben valóban hiteles ember és próféta. Később azonban valamiért „kiegyezik” a világgal – vagy csak saját személyisége gyenge pontjaival – és Isten üzenetéhez itt-ott hozzátesz egy kicsit vagy épp elhallgat belőle. Az elöljárók kérésére kicsit „pontosítja” a mondanivalóját. Kíváncsi emberek kérik, hogy kérdezze meg az Urat erről-arról, ő pedig megteszi és mondja a választ - akkor is, ha Istentől semmi sem hangzott el. Végül az emberek kívánságait és saját vágyait követve egyre gyorsuló ütemben csúszik a hamis mondatok útvesztőjébe.
Vajon Keresztelő Jánost nem érte ilyen kísértés? Bizonyosan érte. Milyen könnyen kiegyezhetett volna Heródessel! Közösen megbeszélhették volna a követendő stratégiát Izrael naggyá tételéhez: János is enged egy kicsit, Heródes is, aztán János mögé beáll a fejedelem minden tekintélyével, erejével és hatalmával. Lehetetlen? Keresztelő János számára az volt – ezt bizonyítja vértanúhalála –, mert ez a „kiegyezés” hivatása feladását, küldetése megtagadását jelentette volna. Heródes számára azonban nagyon is lehetséges alternatíva volt és biztosak lehetünk abban, hogy börtönbeli beszélgetéseik során ezt többször fel is ajánlotta ilyen-olyan formában Jánosnak.
(Részlet Sípos (S) Gyula: Keresztelő János című könyvéből. Lásd: http://www.szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/6239-keresztelo-janos-tortenete) Honlap: www.szeretetfoldje.hu
