Jaj, a papjaink!
Hétvégén kaptam a hírt, hogy egy nagyszerű, buzgó papunk kilép a papi szolgálatból. Aztán egy testvérünk írta, hogy ő ebben az évben már öt ilyen papról hallott, abból kettő biztosan el is ment. Egy másikat az alkohol problémái miatt a felettesei tették partvonalra (de hogy mi volt előbb, a „túlságosan független” szelleme, vagy az alkohol-problémája, azt nem tudom). Megint egy másikat a betegsége miatt ötven évesen papi otthonba raktak… és ők még legalább élnek!
Egyik buzgó, fiatal papról - sokan szerették, közösségeket épített -, elhelyezése után jött a hír, hogy öngyilkos lett. Állítólag már előtte is voltak pszichés problémái… Más papok lelkileg halnak bele a magányba és/vagy a hatalomvágyba. Van olyan, akit csak a hivatali időben (két óra) lehet keresni, különben magára zárja az ajtót, se hall, se lát, de olyanról is tudok, aki kung-fuzik és vadászni jár. Szíve joga, más emberek is szabadon megtehetik, törvény se tiltja, de azért nem így képzeljük el a buzgó papokat…
Aztán olyan is van, aki csak azt látja, amit látni akar, illetve amit ő jónak lát. Egyik plébános mesélte, hogy a papi összejövetelen a pap testvérek azzal az evangéliumi szakasszal vigasztalták magukat a lelkipásztori kudarcaik miatt, hogy „az egyik vetett, de a másik arat” – azaz náluk kevesen vannak, üres a templom, de ők csak vetnek, majd az utódok aratnak. Ez a plébános meg azt találta mondani, hogy Jézus azt is mondta, hogy „az aratni való sok, a munkás kevés, kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásba…” Azaz nekünk (és minden nemzedéknek) aratni (is) kellene! Igen ám, de hogy kérjen az a pap munkásokat az aratásba, akinek teljes meggyőződése, hogy ő mindent jobban tud és a hívek kezdeményezései csak bajt okoznak…
Ahogy hallgatom ezeket a történeteket és gondolkodom rajtuk, felmerül bennem: vajon ki gondozza a papjainkat? Két pályaelhagyó pap esetében konkrétan tudom, hogy jól működő közösségeik voltak, akik azonban az utolsó pillanatig semmit sem tudtak az ő belső problémáiról, magányáról, vágyairól (aminek mindkét esetben házasság lett a vége). Azt hiszem, ez nem (csak) a közösség hibája. Lelkipásztoraink megszokták, hogy ők a megmondó emberek, ő adják a tanácsokat, és nehezen tudnak váltani, megnyílni, feltárni a saját problémáikat. Mondhatnánk: menjen a feletteséhez, püspökéhez, vagy ha van neki, akkor a lelki vezetőjéhez. De vajon mi a saját problémáinkat a munkahelyi főnökünkkel akarjuk megbeszélni? Megeshet – de azért nem jellemző...
Felmerül bennem a kérdés: vajon a papok lelki gondozása mennyire megoldott az egyházon belül? Vannak erre kiépített utak, lehetőségek, szakemberek – attól, hogy egy pap gyóntat, még nem válik a lelki élet mesterévé, sem speciális lelki problémák megoldójává - vagy mindezek helyett csak ad hoc megoldások, vagy bejön, vagy nem? Ha baj van, átteszem egy másik plébániára… esetleg viszi magával a „házvezető nőjét” és annak gyerekét, aki véletlenül hasonlít rá is? (Hogy ez morálisan mennyire romboló minden félnek, arra jó példa egyik ismerősöm gúnyos mondata: az ő papjuknak van ifjúsági közössége, mert abban van a fia is – mármint a papnak a fia…)
Mennyi tehetséges, nagyszerű ember, aki egykor teljesen Istennek akarta szentelni az életét! Vajon hogyan kerültek ilyen, számukra is alig feldolgozható helyzetbe? És vajon az egyházunk megengedheti-e magának, hogy ilyen pazarló módon bánjon velük?
Az a pap, aki most „kiugrott”, házasodik. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, nem kellene-e megnyitni a papi hivatást a házasságban élők felé is? Félreértés ne essék, ez nem a cölibátus, a papi nőtlenség eszméjének a feladását jelenti, hiszen maga Jézus is vallotta és megélte ezt, és követésére buzdított – de nem kizárólagos jelleggel! Az ortodoxoknál – akiknek a miséjét a katolikus egyház is érvényesnek tekinti – lehetséges a házasodás. A görög katolikusoknál – akik egyházunk tagjai -, szintén. A római katolikusoknál is az volt, ezer évig, míg egyházfegyelmi – és nem dogmatikai – okokból meg nem változtatták. Sőt, tudatosítsuk magunkban: egyházunkban a diakónusság papi fokozatnak számít, felszentelt ember, és az esetek jó részében házas! Ahogy a Szentírás is írja: az elöljáró legyen egyszer házasodott (azaz nem csélcsap), megbízható ember…
A szolgálati helyét most elhagyó pap testvérünk papi hivatása és felszentelése megmarad - az lemoshatatlan pecsét rajta – ha szolgálatát nem is gyakorolhatja. Ez rettenetes szenvedést fog még neki okozni. Az ő hibája, de a mi bűnünk is!
Jaj, a papjaink! Van kikért imádkozni, van kiket szeretni…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
Hozzászólások
Magam részéről úgy gondolom, hogy nincs jogom elítélni senkit sem, aki másként gondolkodik, mint én - katolikus barátaimat sem, csak azért, mert másik egyházhoz tartozok. Kiváltképpen azért nem, mert engem is 37 éven keresztül a katolikus hitem által tartott meg a Jóisten. Ezt pedig nem tagadom meg, sőt, ellenkezőleg, az ökumenizmus útjait keresem. Próbálom ezt úgy, hogy a PPKE-n elvégeztem a hittanári szakot, jelenleg pedig 3. évemet kezdem a katechetika szakon (református teológián). Tisztelettel jelzem, hogy senkit sem szeretnék megtéríteni - ez nem tisztem. Mindössze szeretnék üdvözülni, ehhez pedig elengedhetetlen , hogy megtaláljam lelkem nyugalmát - Augustinus után szabadon. Nos, én a reformátusoknál találtam meg azt az istenképet, ami által úgy látom: üdvözülhetek.
DE az szerintem is nagyon gáz, ha az embert érzelmileg megpróbálják zsarolni. A felettese gyakorlatilag hátat fordít az Evangéliumnak, és erőszakkal befúrja magát Isten és az Ember közé egy olyan helyzetben, amikor nagyon nem kellene. Egy hivatás melletti döntésnek, kizárólag Isten és az Egyén közötti kapcsolatból kellene megszületni. Isten elvégre a bukott angyalokra sem erőltette rá az akaratát. Nem egy olyan lelki vezetővel találkoztam már életemben, aki a saját szerepét összekeverte Istenével. Az alázat hiánya hatalmas károkat tud okozni a lelkekben.
maximálisan tisztelem Önt, emellett úgy gondolom, hogy vitatkoznunk kell. Persze nem kötelező, mindössze abból indulok ki, hogyha őseink nem vitáztak volna, akkor nem számítógép mellett ülnénk, hanem barlangban laknánk és lekapnánk a 10 körméről azt, aki a szakóca helyett az íjat javasolja... Szóval nem indulatból írtam, mindössze a véleményemet. Ezen felül - legyen szíves olvassa vissza írásomat - nem írtam azt, hogy a kötelező cölibátus Biblia-ellenes lenne. Magával a cölibátussal nincs gondom, azzal viszont igen, ha rákényszerítik olyan emberekre, akik ebben a létben kificamodnak. Ugyanakkor - tisztelettel jelzem - hogy kikerülte a válaszom lényegét: nincs benne a Bibliában, hogy a papságnak kötelezően cölebsz életet kellene élnie. Jézus sem kényszeríti rá erre apostolait, tanítványait. Tehát azzal a ténnyel, hogy a Biblia még utalásszerűen sem tartalmaz semmit a papság kötelező cölibátusáról: kérem, ezzel tessenek vitatkozni, véleményt írni.
Magam részéről - attól függetlenül, hogy már nem vagyok katolikus - őszintén örülök, hogyha Ön, kedves Ákos boldog cölebsz pap. Tisztelettel jelzem azt is: adjon hálát ezért a hatalmas kegyelemért a Jóistennek. Nagyon szívesen beszélnék Önnel skype-on is egyszer, ha nem veszi sértésnek. Nyilván időpontot kell egyeztetnünk. Jóisten áldja meg gazdagon!
Szóval csak azért, mert pusztán egyházfegyelmi dologról más a véleményem, mint az itt író testvéreknek, ezért nem vagyok indulatos - mindössze vicces, hogy a Bibliában nem lévő dolgot túlidealizálnak . Magam is katolikus voltam. Nagyon komolyan készültem a papságra, amikor megtapasztaltam jónéhány papocska súlyos hibáját. Félreértés elkerülése végett, nem hibáztattam őket, hanem imádkoztam értük. De a cölibátus rányomta életükre a bélyeget. Sajnos. Nem szeretnék senkit sem megbántani, azt a szektásan gondolkodó testvért sem, aki megideologizálj a, hogy miért nincs házasság a Mennyben - üzenem, kedves testvér, hogy legfeljebb irigy lehetsz a családomra, de sem ezzel, sem mással nem tudod megzavarni boldog családi életemet. Sőt, ördögi a gondolatmeneted , mivel Isten férfit és nőt teremtett, így bibliai idézeteket minden mellett lehet felhozni, még az is benne van a Szentírásban, hogy nincs Isten. Persze nem árt elolvasni az előtte lévő részt is. És ne feledd, hogy az ördög is bibliai idézetekkel dobálózott, amikor Jézust megkísértette. Bibliai idézetet viszont a kötelező cölibátus mellett NEM lehet felhozni, bárki bármennyire is szeretné. Ezzel nem akarok senkit megbántani, DE a tények bizony makacs dolgok. Akárcsak a történelem is, vagyis azon a tényen sem változtat semmit egyetlen hozzászólás sem - még az enyém sem - hogy VII. Gergely a feudum (földbirtok) szétaprózódását akarta megakadályozni a cölibátus kötelezővé tételével. Az is történelmi tény, hogy a magyar királyok sem vették komolyan. Egyszerűen csak a levegőbe dobált szavak helyett el kell olvasni a forrásokat. Tisztelettel jelzem, hogy most sem indulatból írok, mindössze tényekkel szembesítem azokat, akik mindössze a szív bőségéből írnak. Emellett nagy tisztelettel hangsúlyozom, hogy maximálisan tisztelem azokat az embereket, akik Istenért önként vállalták a cölibátust, és boldogok is benne. A Jóisten nem gyötrődésre teremtette az embert, hanem boldogságra. Én is éveken át imádkoztam azért, hogy megtaláljam a helyemet, főleg a feleségemért, gyermekeimért - miért gond, ha ebben boldog vagyok már itt a földön? A Jóisten hol és mikor tiltotta meg, hogy az ember boldog legyen családja körében? Ellenkezőleg, nagyon művelt testvérem, tisztelettel jelzem, hogy nem egy zsoltárban van szó arról, hogy az ember igenis boldog lehet családjában.
Egyébként azt sem értem, hogy a katolikus testvérek miért veszik támadásnak azt, ami nem az. Úgy gondolom, hogy 99%-ban azt kell néznünk, ami összetart bennünket, ha pedig más a véleményem - megjegyzem, hogy a német és a belga püspöki kar számottevő része is a kötelező cölibátus eltörlése mellett áll ki - miért szálka ez bárkinek is a szemében? A maradék 1 % pedig arról szól, hogy a szó pozitív értelmében ütköztessük véleményünket. Magam részéről Jóisten áldását kívánom mindenkinek, annak is, aki lekezelően indulatot sejt hozzászólásomba n :)
Egyrészt én nem mondtam a kiugrott papokról semmit. Én arról beszéltem, hogy a papot hogyan lehetne, kellene segíteni hivatása megélésében. Ezért nem értem indulatos bejegyzését.
A házasságra való felkészítésben legtöbb helyen ma már a papnak segítenek házaspárok. A papnak is meg van a szerepe a felkészítésben.
A Bibliában szerepel, hogy van, aki lemond a házasságról. Tehát a cölibátus nem Biblia ellenes.
Számomra mindig fájó, ha valaki kilép. Ismerem a magam nehézségeit is, tudom, nem könnyű megélni ma a cölibátust. Éppen ezért született az írásom, és keresem a lehetőségeket, hogy a papok megtalálják azokat az eszközöket, amelyek, azokat a személyeket, akik, segítik hivatásuk megélésében.
Imával és szeretettel:
satya
Az örökké tartó boldogságban nincs házasság, (Jézus ezt kijelenti a Szentírásban) nincs idő, nincsenek nemek, diplomák és munkahely, stb.
Minimum aránytévesztés a földi boldogságot a mennyországhoz mérni, ez az én szerény véleményem.
Kor I. 7, 29-ben szent Pál int bennünket:
"Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna,"
Ha létezik a földön "isteni hivatás" az a papi hivatás ,annak össze megismerhető és meg nem ismerhető -- pláne érthető -- titkaival.
Legszebben a levita ének fogalmazza ezt meg
http://gloria.tv/?media=104434&language=
Valóban a pap választotta a legszebb világot.
Nem véletlenül támadja olyan brutális erővel a sátán. Fausztyna nővér naplójában olvastam a következőt: Jézus mondja a nővérnek: ne gondolja, hogy a sátán a kocsmák és lebujok környékén szedi áldozatait. Nem. Hanem a szerzetesházak és a templomok környékén. Ennek vagyunk ma tanúi.
Minden imánkra szükségük van!!!
pax
sz.f.m.
az indulatodat értem, de nem helyeslem. Azt hiszem, nem kell nekünk egymás ellen érvelni. A családos ember adjon hálát a családjáért, a pap pedig a papi hivatásáért. Nem ellenfelei egymásnak. Inkább közösen kellene keresnünk azt a megoldást, ami mindkét állapotot szabad döntés útján lehetővé teszi, és nem szűkíti, hanem tágítja a lehetőségeket.. .
Imával és szeretettel: Gyula
Kedves tisztelendő, Ön kisebbség. Már ami a boldog cölebsz papokat illeti. Adjon érte hálát, de kérem, ne akarja rákényszeríteni a saját boldogságát másra. Isten sem teszi Önnel. Ha Önnek 36-os cipőben kellene járnia, maga sem örülne. Másrészt a cölibátus - akárki akárhogy tagadja - a papok nagyobb részében komoly deformálódást okoz. Sajnos tapasztalat, amit egyetlen propaganda cölebsz-tanulmá ny sem képes felülírni, mint ahogy a Bibliát sem.
Ezen felül vicces és egyben elszomorító, amikor cölebsz pap készíti fel a jegyeseket. Saját tapasztalat szintén. Vak vezet világtalant. Amit nem él meg egy pap, honnan tudja? Tudom, mit jelent, amikor a kisfiam felsír hajnalok hajnalán. Ha egy pap vindikálja magának a jogot, hogy cölebszként mennyire kiváló családterapeuta , akkor én is vindikálom magamnak, hogy félrevezető ez a kijelentés. Hacsak fű alatt nincs kántornéni. Ugyanakkor megdöbbentő, miért taszítja el az egyház magától a kilépett papokat azzal, hogy aposztatának bélyegzi. Hiszen nem hitehagyottak, hanem csak nem lettek megfelelően felkészítve a cölibátusra. Amikor papnak készültem, engem is érzelmileg zsarolt a lelkivezetőm. Azt mondta, ha nem leszek pap, akkor boldog sem. Nos, 2 csodaszép gyermek édesapjaként, csodálatos feleségemmel, 2 diplomával, állással, stb. üzenem neki: boldog vagyok :)
Kedves Mindenki!
Gyula utolsó soraiban egyrészt van némi csúsztatás, másrészt nem jelent megoldást.
A csúsztatás ott van, egyrészt, hogy 1000 évig nyugaton sem kellett a cölibátus. Nemrég jelent meg egy könyv a cölibátus témájában, amely bemutatja a cölibátus kialakulását. Már a korai időktől kezdve a klerikusnak, ha házas is volt, tiltott volt a házasélet. Ebből vált ketté (nagyon leegyszerűsítve ) kelet és nyugat. nyugat a házasokat nem szentelte fel, keleten pedig megengedték a házas életet. Ugyanakkor keleten sem nősülhetnek a papok. "csak" nős férfiakat pappá szentelnek.
A házasság nem jelent megoldást a papok problémáira. Beszélgessetek el görög papokkal, nekik milyen nehézségeik vannak házas papként.
Akkor merülhetne fel, hogy a házasság megoldás, ha nem lennének válások.
Magam tapasztalata, hogy nagyon nehezen tudnám a közösség életét a házasélettel összehozni.
Mi hát a megoldás?
Bennem Az a kérdés fogalmazódik meg felétek, sokak felé, hogy használjátok a papokat vagy gondoskodtok is róluk?
Ami gyula írásában is megjelenik, a pap a tanító, neki kell megmondania a tutit: De ki az, aki valóban meghallgatja? Akinek azt is elmondhatja, hogy mi fáj? Aki úgy áll mellette, hogy nem akar többet tőle, mint amit egy paptól megkaphat?
Nem könnyű se a papnak, se annak, aki így mellette próbál állni. Ez legtöbbször házaspárnak sikerülhet.
Egy nyári lelkigyakorlato n fogalmazódott meg bennem a testvériség gondolatkörében , hogy három területen van a házaspárok, de minden ember között kapcsolat. Szellemi, lelki és testi kapcsolat.
A szellemi kapcsolat az,amikor komoly dolgokról tudnak beszélgetni. Önmagáról beszélhet, megtapasztalja az elfogadást, hogy megoszthatja mindazt, ami benne van.
A lelki kapcsolat a közös imádság. Annak minden szépségével, nehézségével és személyességéve l együtt.
A testi kapcsolat a gyengédség sokféle formája. Attól kezdve, hogy ha fáj valamije, akkor van, aki azt kezeli, bekeni, megnyomkodja a nyakát, ha fáj a feje stb. vagyis a testi kapcsolat nem a nemiséget jelenti csupán.
Azt látom, hogy ezekkel sokkal inkább kellene foglalkozni. Sokan spok dolgot végzünk. Fontos és jó dolgokat. De a személyes kapcsolataink valahogy nem működnek.
Ha segíteni szeretnétek a papjaitoknak, akkor ebben a személyességben kell őket/minket segíteni!
satya
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.