Nagy béke, kis háborúk és a legnagyobb
Hetven éve béke van Európában, legalábbis 1945. május 8. – a II. Világháború európai rettenetének vége - óta elkerült minket egy egész kontinensre kiterjedő világégés. Voltak, vannak és lesznek is „kis háborúk”. Jó célokat maguk elé tűző polgárjogi mozgalmak, amelyek részben radikalizálódnak és eljutnak a fegyveres harc és a terror gyakorlatáig. Vörös brigádok vagy P2 páholy, ír vagy baszk függetlenségi törekvések, az erőszak kultusza papíron és a futball-stadionokban. Állami terror a hidegháború idején – és nem csak a kommunista blokkban – forró háború a délszláv válság idején vagy épp most Ukrajnában. De mindezek mögött ott a legnagyobb háború, amit a sátán vív Isten ellen, egészen az utolsó ítéletig. Vajon Isten gyermekei csak elszenvedői ennek a háborúnak, vagy küzdő, kegyelemről kegyelemre, győzelemről győzelemre lépdelő harcosai?
Nincs kétségem afelől, hogy az évtizedek óta hol itt, hol ott felbukkanó egyházi megújulás Isten „felszabadító háborújának” – már ha szabad ezt a fogalmat használni – része, amellyel gyermekeit és az egész teremtett világot a XXI. században ki akarja menteni a gonosz lelkek karmai közül. Ha a világegyházat nézzük, ennek az isteni küzdelemnek a jelei és részei a különböző új lelkiségi mozgalmak, a megújuló szerzetesrendek, a Szentlélek karizmatikus működésének megerősödése, de a II. Vatikáni Zsinat vagy épp szent pápáink működése is.
Nem várhatjuk azonban, hogy ezt a harcot csak mások vívják meg a mi érdekünkben. Nekünk is magunkévá kell tennünk Istennek ezt a nagy vágyát és azt a hatalmas víziót, amit az Egyházon keresztül közvetít felénk. Be kell lépnünk a küzdelembe, személyesen is elfogadva Isten meghívását ebbe a küzdelembe, tudván, hogy Isten Fia már győzött a keresztfán, ez a győzelem a miénk, de nekünk kell ezt realizálnunk a saját és közösségi életünkben is.
A mi számunkra ez az Istentől jövő közösségi vízió a Szeretet földje. Ezen belül – hadászati terminológiát használva:
- A gyógyító összejövetelek olyanok, mint az ellenséges területre indított kommandós akciók. Isten kegyelmével, Jézus nevében betörünk az „ellenséges ember” (azaz a gonosz lélek) felségterületére, hogy ott harcoljunk és győzelmet arassunk, embereket mentsünk, majd visszatérünk a „támaszpontra”.
- Hasonlóak ehhez a lelki napok, előadások, imaösszejövetelek, itt azonban nagyobb hangsúly helyeződik a harcosok képzésére is, hiszen nekik kell helyt állniuk az ellenséges terepen akkor is, amikor mi elmentünk. (Nem véletlenül írtam, hogy „ellenséges terepen”. Ez nem azt jelenti, hogy ezeket az embereket nem szeretik a környezetükben vagy konfliktusaik vannak egyházi, világi vezetőikkel, bár ez is előfordulhat, hanem azért, mert a terület a gonosz lélek fennhatósága alatt van – ebből fakadnak a konfliktusaink is, hozzá téve saját rossz természetünket és világiasságunkat is.)
- Az egyes városokban, községekben lévő közösségek olyanok, mint Isten előretolt helyőrségei, amelyek az Úr pozícióját tartják és őrzik, amíg a fősereg odaér. Ők a Mennyország Nagykövetség helyi kirendeltségei. Ők az ellenség orra előtt lévő „hídfőállás”, ők az „előrenyomuló ék”, de ők Isten „titkos ügynökei” is, akik az ellenség hátországában működnek, imáikkal, szeretetükkel, munkájukkal lelkeket nyerve meg Isten országának.
- Isten „védelmi vonala” a templomok, iskolák, plébániák, közösségek láncolata, benne az életszentségre törekvő, imádkozó emberekkel, akik oszlopként tartják azt. A védelmi vonal pedig csak annyira erős, mint leggyengébb láncszeme – ezt intő figyelmeztetés számunkra is: nehogy miattunk törjön át a sátán serege, nehogy a mi lanyhaságunk miatt jelenhessen meg városunkban a gonosz léleknek valami viszályt szító embere, sátáni intézménye, okkult iskolája… Mert abban biztosak lehetünk, hogy ahol Isten gyermekei munkálkodni kezdenek, ott hamarosan megjelennek a gonoszság nagykövetei is…
- Isten nem csupán védekezik, sőt! Hiszen Ő a legfőbb stratéga, Ő tartja kezében a Világegyetemet és az emberi történelmet is. Arra hív minket, hogy legyünk mintegy „támadó ék” a kultúrában, gazdaságban, politikában, egészségügyben, felemelve szavunkat a gonoszság minden megnyilvánulása miatt. Szerveződjünk csapatokká, akár hadosztályokká is – a Szentlélek biztosítja a harci szellemet! - és bátran menjünk csatába. Van miért küzdeni! A munkások bérének elcsalása nem pusztán igazságtalanság, hanem – a Szentírás és az Egyház tanítása szerint – égbekiáltó bűn, tehát mi sem hagyhatjuk szó nélkül. A hamis és okkult természetgyógyászat nem csupán csalás és sarlatánság, hanem a sátán szellemi terméke, tehát fel kell emelnünk a szavunkat ellene. Az abortusz nem a „modern születésszabályozás” egyik módja, hanem sátáni véráldozat… és még hosszan sorolhatnám a szexuális forradalomtól a számítógép-függőségig. Ki emeli fel a szavát, ki tesz ellene, ha nem mi? Ha mi sem?
Áldozatvállalás nélkül nem megy. Isten mindenképpen győzelmet arat, de nem mindegy, hogy mennyi idő alatt, milyen módon és mennyi áldozat árán. Ha mi elvállaljuk a küzdelem áldozatát, a szenvedés (helyesen értsük e szót!) áldozatát, azzal sokakat megmenthetünk a lelki haláltól és az örök haláltól. Ha időnkből, erőnkből, tehetségeinkből, anyagi és lelki javainkból áldozunk Isten ügyére, akkor – amellett, hogy Isten nem marad adósa senkinek és megadja nekünk mindazt a támogatást, ami szükséges, sőt azon felül is -, győzelmet aratunk és meglátjuk Istennek erővel és hatalommal eljövő országát.
Így legyen, ámen.
Sípos (S) Gyula (honlap: www.szeretetfoldje.hu)
