Amatőrök, profik és Isten gyermekei
Amikor Napóleon megtámadta az osztrák császárságot, a hű magyar alattvalóknak az osztrák császár és magyar király (egy személyben) nemesi felkelést hirdetett. Meg is érkeztek a magyar nemes vitéz urak a Győr melletti gyülekező helyre. Szépek voltak, díszesek, ahogy egy magyar úrhoz illik. Nem is volt addig semmi baj, amíg a húszéves gyakorlattal rendelkező, tapasztalt francia hadsereg meg nem érkezett. Akkor aztán kiderül, hogy a szép ruha és a fényes kard meg a nagy szavak mit sem érnek a kis francia ellen…
Időnként úgy érzem, mintha egyházunk is ilyen szép, lelkes, ám reménytelenül amatőr módon próbálna szembenézni a világ kihívásaival. Papíron még megvolnának az egyházközségek, a templomot is felújították – már ahol -, a liturgia is rendben van, a szép szavak se hiányoznak, aztán mégis vereségből vereségbe tántorgunk.
Nem mintha azt szeretném, hogy világi módon legyünk profik. Nem gondolom, hogy olyan módon kellene nekünk szervezettnek lennünk, mint például a Microsoftnak. (Ha ez így lenne, akkor most Bill Gates-t a Microsoft alapítóját tisztelnék szentként és nem II. János Pál pápát.)
Igaz, van erre a vállalati profizmusra jó példa a keresztény felekezetek között is. Ilyen például a Hit Gyülekezete, amelyiknek húsz év alatt sikerült konferencia-központot, óvodától az akadémiáig tartó oktatási rendszert építenie, politikai- és média-befolyást szereznie, vannak könyvkiadói, százon fölüli helyi kis gyülekezete, ingatlanai országszerte, stb. – de milyen áron? Én nem hiszem, hogy szabadna úgy bánni emberekkel, családokkal, ahogy ők teszik. Talán jellemző az is, hogy mindaz, amivel a katolikus egyházat bírálják, náluk hatványozottan jelen van. (Csak az egyházunk kétezer évével szemben nekik ennek összegrundolásához elég volt húsz év is…) Hatalmi koncentrációval, cezaropapizmussal és kamarilla-politikával vádolják a katolikus egyházat, miközben Németh Sándornak nagyobb hatalma van a gyülekezete tagjai fölött, mint bármely pápának az elmúlt ötszáz évben és minden kontroll nélkül gazdálkodhat pénzzel, emberrel, anyagi és lelki eszközökkel. Ha a pápa tévedhetetlen (csak ex catedra, hit és erkölcs dolgában, ami hosszú-hosszú előkészítő munkát jelent sok-sok egyházi fórumon), hát „a Sándor” abszolút tévedhetetlen az élet minden területén, még akkor is, ha egyik héten mást mond, mint a másikon. Az állandóan felemlegetett katolikus bálványimádás réme, a démonizált és ördögtől való katolikus emberekkel való riogatás pedig jó álcául szolgál ahhoz a valóságos pénz- és hatalomimádathoz, amely ott rejlik a gyülekezet vezetőinek tanításában.
Na de nem a Hit Gyülekezetéről akarok írni – ott is vannak jószándékú, rendes keresztény életet élő emberek, mint ahogy a katolikus egyházban is akadnak farizeusok és képmutatók -, hanem arról az amatőrizmusról és profizmusról, amelyeket nekünk egyaránt el kellene kerülnünk.
Nem maradhatunk kihaló egyház, mint ahogy nem válhatunk emberdaráló gépezetté sem! Jézus nem is állítja egyiket sem példaként elénk. Sőt! Egyrészt figyelmeztet minket, hogy „a világ fiai a maguk módján okosabbak, tanuljatok tőlük”, Pál pedig, a nagy közösség-építő azt írja, hogy „mindent megvizsgáljatok, a jót megtartsátok”. Azaz nyámnyilaságunkat, tejbetök voltunkat nem színezhetjük krisztusi erénnyé. Ugyanakkor Jézus óv a mammontól, a pénz és hatalom istenétől, nem akar megagyülekezetet építeni, nem akarja rátenni a kezét a nagyobb hatékonyság nevében a templom kincseire, nem akar politikai befolyást szerezni…
Isten olyannak akarja látni egyházát, amilyennek a világot teremtette. Lépésről lépésre haladó, szerves növekedést szeretne, ahol minden jól megalapozott és előre mutató. Ahogy Isten gyermekei a föld sója, a világ világossága, hegyen épült város, kovász, amely az egész tésztát – világot – megkeleszti, átjárja, krisztusivá teszi. Ez bizony elég lassú folyamat, nehéz havi sikerpropagandát csinálni belőle. De ez az egyetlen út, amely figyelembe veszi az emberek szabadságát és „életsebességét”. Nem akar manipulálni, kényszeríteni, de mindig felkínálja a lehetőséget a jobb, a tisztább, a szebb felé. Isten felé.
Látok olyan egyházközségeket, akik már reménytelenségbe süllyedtek és lélekben feladták a küzdelmet. Aztán látok olyanokat is, ahol az egyházi vezetők világi módon politizálnak, szervezkednek, csak hogy embereket lássanak maguk körül. De Istennek legyen hála látok olyan egyházközségeket is, ahol a tagok imádkoznak és keresik a szolgálat lehetőségét. Sem nem amatőrök az elkerülhetetlen kudarc reménytelenségébe törődve, sem nem profik a világi kínálatba szerveződve, hanem Isten mindig reménykedő, mindig küzdő harcosai. Isten gyermekei – övék a jövő.
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
