Áldás alatt, támadás alatt
A keresztény élet küzdelmes élet. Nem mindig és nem egyforma mértékben, de kikerülhetetlenül. Ahol ugyanis Isten áldása jelen van, ott a gonosz lélek is megjelenik, hogy összezavarja és tönkre tegye a dolgokat.
Az ismert történet szerint Assisi Szent Ferenc egyszer azt látta látomásban, hogy Assisi városfalán egy ördög ül, bottal a kezében és onnan figyeli az embereket – míg a szegény szerzetesek kolostorát sok ördög vette körül és támadta. Ferenc megkérdezte Istentől, miért van ez így? Hiszen ők buzgók, szeretik Istent és megtartják parancsait… Épp ezért – hangzott a válasz. - Assisi városában az emberek a saját hajlamaikat követik, így egy ördög is elég, hogy „pásztorolja” őket – míg a szerzeteseket ellen sok ördögnek kell felvonulnia, hogy ha mást nem, legalább az összeszedettségüket megtörje…
Így van ez most is.
Csodálatos dolog Isten gondviselő szeretete oltalma alatt élni! Nagyszerű dolog érezni védelmét, látni mindazt az életrendezést, gyógyulást és szabadulást, amit Ő végez közöttünk. Ugyanakkor azt is meg kell tapasztalnunk, hogy „az ördög nem alszik”. Nyugtalanítja, támadja családunkat, közösségünk tagjait, viszályt szeretne előidézni, betegségeket gerjeszt, csábít és vádol.
Meghökkentő látni, hogy olykor még az értelmes és tanult keresztény embereket is milyen könnyű megvezetni! Ennek oka az, hogy nem szívesen adjuk fel kedvenc elképzeléseinket Isten tanításáért cserébe. Azt sem akarjuk, hogy elforduljanak tőlünk az emberek, mert „fafejű katolikusoknak” látsszunk előttük. Félünk attól is, hogy elmennek támogatóink, kár ér minket, ellenségeink talán még be is perelnek, stb. Nem véletlenül figyelmeztet Jézus egy példabeszédben: „Aki tornyot akar építeni, nem ül-e le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon futja-e pénzéből, hogy fel is építse? Nehogy azután, hogy az alapokat lerakta, de befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, kicsúfolja: Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.
Vagy melyik király nem ül le, mielőtt hadba vonulna egy másik király ellen, számot vetni, vajon a maga tízezernyi katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze van, és békét kér.
Így hát aki közületek nem mond le mindenéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom.” (Lk 14, 28-33)
Nagyon szeretjük Istent, amikor segít nekünk – és igen, hogyne akarnánk építeni Isten országát! Csak aztán küzdelembe kerülünk önmagunkkal (a test kívánsága, a szem kívánsága és az életkevélysége), környezetünkkel és a gonosz lelkekkel – és olykor félbemarad a torony, vereséget szenved a csapat…
Városunkban megjelent egy nem titkoltan keresztényellenes társaság és jó pénzért, hivatalos támogatással hirdeti new age-be öntött, hatalommámoros sületlenségeit. Mit tegyünk? Várjuk meg, míg magától elhal a kezdeményezés (Gamáliel tanácsa volt ez a Krisztus-hívőkkel szemben)? Vagy lépjünk fel nyíltan és határozottan ellenük? De ki szeretne itt egy újabb vallásháborút? Meg aztán, mi lesz azokkal, akik egyházközségünket is támogatják, de most őket is – elveszítsük jó embereinket?
A kérdések jogosak. Nemrégiben egy levelező-listán megint előkerült az „alternatív gyógymódok” és a homeopátia kérdése. A jó keresztény testvérek egy része még azt az egyszerű és nyilvánvaló, kísérletileg számtalanszor bebizonyított tényt sem volt hajlandó elfogadni, hogy a homeopátiás szerekben nincs semmilyen, fizikailag kimutatható hatóanyag – azaz, ha valamitől mégis gyógyulnak betegek, annak valami más oka kell, hogy legyen. (Ez lehet placebo-hatás, a szervezet öngyógyító mechanizmusa, vagy valami mágikus eredetű szellemi hatás. Nem számít: a keresztény orvos felírja, a keresztény gyógyszerész árusítja és ebben nem látnak semmi kivetni valót – márpedig hatóanyag nélküli cukorpirulákat drága pénzért árusítani alapesetben is csalás, ezzel gyógyítani pedig sarlatánság vagy még rosszabb akkor is, ha olykor ettől is gyógyulnak emberek. Mondhatjuk, hogy „lelke rajta”, de épp ez az – és előbb utóbb mindennek meg kell fizetni a lelki árát is!)
Képesek vagyunk-e lemondani elfogadottságunkról (családunkban, közösségeinkben), akár anyagi, lelki javainkról – Isten győzelméért?
Magam is félek a válasz hangos kimondásától. Tapasztalatból tudom, hogy nem vagyok én mindig olyan bátor ember, én se szeretem, ha elfordulnak tőlem és akár egy szelet csokival is meg lehet vezetni…
És mégis!
Ha győzelmet akarunk, ha Isten már meglévő győzelmét realizálni akarjuk életünkben, akkor el kell vállalnunk a küzdelmeket. Isten mindig győz – de ha mi nem akarunk ennek eszközei lenni, akkor a sátán elviszi a maga jussát…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
