A szolgálat útja, az örömtől a szenvedésig
Amikor személyessé válik kapcsolatunk Istennel, megtapasztaljuk irgalmas szeretetét, erejét, nagylelkűségét, gyorsan feléled bennünk a vágy, hogy ezt viszonozzuk valamiképpen. Egyikünk imaszolgálatot vállal, a másik családot látogat, a harmadik sütit süt, a negyedik programot szervez… örömmel, de még milyen örömmel és megelégedettséggel tölt ez el bennünket. Egy darabig.
A szolgálóvá válás, a tanítványság útjának kezdetén ott áll az öröm. De jó is így szolgálni! Értékessé, fontossá válni - ráadásul így viszonzok valamit abból a nagy szeretetből, amivel Isten szeret! Csodálatos dolog – alig várjuk, hogy újra mehessünk és tehessünk valamit, szinte sürgetjük a vezetőinket: holnapra megforgatjuk a világot!
Szép dolog ez az öröm, jó dolog szeretve lenni! Emlékeznünk is kell erre az örömre, akkor is, amikor a szolgálatból ez az első szeretet, első öröm kezd elszivárogni és a helyét átveszi a munka. Ekkor már nem olyan vidám, nem olyan lelkesítő dolog a szolgálatunk, bármit is vállaltunk. Hiszen akkor is menni kell, vagy kellene, amikor épp nincs hozzá kedvünk. Az imaszolgálatok túlságosan elhúzódnak, a hajléktalanok egyáltalán nem hálás szívűek, a programok nem úgy sikerülnek, ahogy szeretnénk… kezdünk elkedvetlenedni. Hiszen annyi más dolgunk is lenne! Ebben pedig szinte már semmi örömöt, kiteljesedést nem találunk – ez is csak egy munka. Ha még legalább megfizetnék! De ez nem szokás (pláne nem a katolikus egyházban)…
Először még zavarban vagyunk, talán lelkiismeret-furdalásunk is van, amikor kimondjuk: most nem érek rá. Aztán egyre könnyebbé válik elhárítani a szolgálatot. Időnként még elmegyünk, de már inkább nem, mint igen.
Sokan vannak, akik örömmel fogadják az elején a szolgálat lehetőségét, de amikor az munkává válik, akkor már meghátrálnak. Vannak azonban, akik ilyenkor is kitartanak. Van bennük lelki erő, kitartás, hűség, buzgóság. Van bennük szeretet. „Amit a legkisebbek közül egynek tesztek, nekem teszitek” – mondja Jézus Krisztus, és ők elhiszik és megélik ezt.
Eljön azonban az idő, amikor a szolgálat már nem is munka többé, hanem egyenesen szenvedés. Amikor már testünk-lelkünk tiltakozik ellene. Amikor a sok kudarc, testi-lelki fájdalom egyre jobban eltávolít minden idealizmustól. Amikor a szolgálat felzabálja az időnket, a tehetségünket, pénzünket, a kapcsolatainkat – amikor rájövünk, hogy mégis csak van valami abban a bibliai szólásban, hogy a mi Istenünk „féltékenyen szerető Isten”, aki „elszeret” minket minden mástól - és mindezt miért? Sehol egy kis elismerés, sőt! A régi munkatársak kikopnak, újak meg nem jönnek. A munka egyre több, a testi-lelki elfáradás egyre erősebb, az eredmények egyre késnek, a csüggedés földig nyom…
Mindig az szenved jobban, akiben nagyobb a szeretet – ez az igazság. Az ő szeretete marad viszonzás nélkül. Az ő bizalmával élnek vissza. Őt használják ki. Ő a balek, „a harmadik”, akit csak akkor hívnak, ha az „igaz barát” nem ér rá, vagy épp a senkinek se kellő munkát kell elvégezni. Ez nem a betegségtől, fájdalomtól való szenvedés – abból Jézus Krisztus meggyógyíthat -, ez nem a világ és az ördög támadása – abból Jézus Krisztus megszabadíthat – ez a krisztusi élet szenvedése, az egyetlen kereszt, amit magunkra kellene venni…
Ez a szentek szenvedése.
Mert ne tévedjünk, Isten a legnagyobb szolgáló – mindmáig Ő szolgál felénk, tart életben és segít minket -, ezért Ő szenved a legjobban. A szentek pedig Őt követik.
Amikor a szolgálat szenvedés, akkor hagyják ott a legtöbben. „Ezt már az Isten se kérheti tőlem!”
A szentek példája azonban azt mutatja, hogy kérheti, sőt kéri is, és amikor valaki képes erre a teljes önátadás válaszát adni – napról napra, lélegzetvételtől lélegzetvételig -, akkor mutatkozik meg a százszoros termés. Ilyenkor az Isten által elvetett magot az első öröm elmúltával nem lopja ki a sátán, nem fojtja el a csalóka gazdagság ígérete és a mindennapi gondok valósága, hanem növekedésnek indul, hatalmas fává válik, hogy „még az égi madarak is szállást vesznek benne”. Isten, az Ő angyalaival és szentjeivel.
Ha válságban van a keresztény világ, akkor ezért (is) van válságban. Túl nehéznek találtuk a szolgálat útját. Adjon inkább a tévé örömöt, vagy épp pártunk és kormányunk. Adjon munkát is, már ha rendesen megfizetik és nem túl nehéz. A szenvedést pedig tüntesse el, vagy legalábbis vigye „azokhoz”, mert „ők” biztos megérdemlik!
Szolgálat nélkül azonban lehetetlen növekedni.
Mennyei Atyánk! Kérünk Téged Jézus Krisztus nevében, a mindenkor segítő Szűzanya közbenjárására, hogy adj erőt nekünk a szolgálathoz! Ámen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
