Az elköteleződésről
Vasárnap Vácott voltam egy nagyon szép alkalmon, ahol több mint kétszázan ajánlották fel önmagukat Sz?z Máriának, és rajta keresztül Jézus Krisztusnak. Tele volt a templom – és aznap még az ország több pontján is volt hasonló elkötelez?dés -, a szervez?k igazán jó munkát végeztek. Én is sok ismer?s arcot láttam, voltak Mária légiósok, szeretetlángosok, id?sebbek, fiatalabbak – bár inkább id?sebbek, középkorúak és attól felfelé.
Persze nézhetjük ezt a másik oldalról is: az elvileg sokmilliós magyar katolikus közösségb?l ennyi embert lehetett – komoly munkával, imával -, meggy?zni és felkészíteni egy teljesebb elkötelez?désre Isten és a Sz?zanya iránt. (Szerencsére a program folytatódni fog, úgy látom Bocsa József atya és munkatársai elszántak ez ügyben…)
Hát igen, nehéz nekünk az elkötelez?dés. Valahogy olyan a természetünk, hogy mindig szeretnénk magunknak legalább egy kiskaput fenntartani, a „kimenekülés útját”. Régen se volt másképp. Amikor Jézus a házasságban (és Istenben) való, kivételt nem ismer? elkötelez?désr?l beszél, a tanítványok megjegyzik: ha így áll a dolog, jobb meg sem házasodni…
Tiltakozik a természetünk a teljes és feltétel nélküli odaadástól. Megrettenünk, félünk attól, hogy visszaélnek a bizalmunkkal, szeretetünkkel. Még Istennel szemben is fenntartásokkal vagyunk: hátha valami olyat kér, amit mi nem szeretnénk?!
Gyanakvásunk megfert?zi egész életünket. Egyébként is olyan korban élünk, ahol semmi sem bátorítja az embereket az elkötelez?désre, s?t! A fiatalok nem házasodnak össze, mert „mit lehessen tudni!”, mi jöhet még. A családtagok is elszakadnak egymástól, s a valahová tartozást más módokon akarják megélni – például pártokhoz csatlakoznak, ami pedig a visszaélés valóságos terepe -, s végül, szinte törvényszer?en csalódva, elzárkóznak minden komolyabb együttm?ködést?l és elkötelez?dést?l.
Nem véletlen, hogy a Szentírás szolíd fordítói az apostol szavait – amivel Jézus rabszolgájának nevezi magát és erre a rabszolgaságra hív minket – nem szó szerint fordítják. Grignon Szent Lajos még nem volt ilyen szemérmes, használta ezt a teljes alávetettséget jelent? szót Istennek és Sz?z Máriának való elkötelez?désében. Mindezt azért tehette, mert teljes bizalma volt bennük, s jól tudta, hogy Jézus és Mária nem élnek vissza ezzel a bizalommal, nem használják ki, nem fordítják rosszra…
Vajon él-e bennünk a szeretetnek és a bizalomnak ez a tüze? Merünk-e vakok lenni, hogy Isten szemével láthassunk? Bénák lenni, hogy Istenben és Istennel járhassunk és cselekedhessünk?
Remélem, hogy a válasz – határozott, vagy bizonytalan – igen lesz, még sokaknál. Akkor is, ha Isten különös útra hív bennünket. Akkor is, ha nem látjuk a következ? lépést. Akkor is, ha hinnünk és bíznunk kell, családtagjaink, barátaink tanácsai ellenére is. Akkor is, ha szívünk legmélyén érezzük a félelmet és remegést: mi lesz ebb?l?
Pedig tudhatjuk: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik ?t szeretik.” (1Kor 2, 9)
Mégis csak jobb Isten követni, mert az „Istent szeret?knek minden javukra szolgál” (Róm 8, 28), míg akik a saját szívük indulatait követik, azok – bármilyen keserves is ezt belátni –, önmagukat középre állítva, magukat istenítik… és azt is tudjuk, mi a bálványok sorsa…
Sípos (S) Gyula
