Jézus nevelődése a családjában
Max Ernst 1926-ban festette meg „A szűz megfenyíti a gyermek Jézust…” című képét, ami nagy botrányt keltett. Szigorú apja, akit telibe talált a festmény, kizárta a festőt örökösei közül, a katolikus egyház tiltakozott… de valójában mennyit tudhatunk arról, hogy kapott-e a fenekére Jézus egyet? Hogyan nevelődött a gyermek Jézus a családjában? Meglepő, de többet tudhatunk erről, mint gondolnánk.
A kérdést két oldalról közelíthetjük meg. Az egyik az, hogyan gondolkodott a korabeli zsidó nép a gyermekeiről és milyen módszerrel nevelte fiait, a másik pedig, hogy szemügyre vesszük a szülők – Szűz Mária és a nevelőapa Szent József -, jellemét és azt a kevés szót, amit megörökítettek az evangéliumok róluk, és ezekből következtetünk.
Kezdjük rögtön egy számunkra pozitív megállapítással: a zsidó nép komolyabban és több szeretettel foglalkozott a gyermekeivel, mint a körülötte élő népek. Lányait óvta és lehetőség szerint azokat is taníttatta, a fiúk számára pedig kötelező volt az írni-olvasni tudás, már csak azért is, hogy részt tudjanak venni a zsinagógai istentiszteleteken. Ugyanakkor a törvény szerinti erkölcsi rend megértése és betartása társadalmi elvárás volt, még ha nem is mindenütt ugyanazzal a szigorúsággal. Ez soha nem könnyű feladat, hisz minden gyerek „rugódozik az iga ellen”. Az ószövetségi Példabeszédek könyve ezért is fogalma igen keményen: „Aki kíméli a pálcát, gyűlöli fiát, aki pedig szereti, szüntelen fenyíti.” (Péld 13,24)
A testi fenyítés magától értetődő volt Krisztus korában, és az utána következő időkben is. A Zsidókhoz írt levél szerzője így fogalmaz: „A bűn ellen vívott harcban még nem álltatok ellen a véretek ontásáig, és megfeledkeztetek a vigasztalásról, amely nektek, mint fiaknak szól: „Fiam, ne vesd meg az Úr nevelő fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostorozza mindazt, akit fiává fogad.” Tartsatok ki a fenyítés idején! Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, és melyik fiú az, akit az apja nem fenyít meg? Ha kimaradtatok a fenyítésből, amelyben mindenki részesült, akkor fattyak vagytok és nem fiak! Ezenkívül ha a testi apáink megfenyítettek minket, és tiszteltük őket, vajon nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Mert apáink kevés napon át, tetszésük szerint fenyítettek meg minket, ő pedig azért, ami segítségünkre van, hogy az ő szentségében részesedjünk." (Zsid 12,4-10)
Láthatjuk tehát, hogy abban az időben a testi fenyítés elfogadott, megszokott dolog volt – kivéve az értelmetlen testi erőszakot -, és bizonyosan nem számított olyan botrányosnak, mint ma egy elcsattanó pofon.
Ha azonban a társadalomban a pálca megszokott fenyítési eszköznek számított is, ez még nem jelenti azt, hogy a szent család is ilyen módon nevelte Jézust. Nézzük meg tehát, hogy mire következtethetünk József és Mária életkörülményeiből és jelleméből.
József nehéz fizikai munkát végzett, hozzá volt szokva a fizikai erőfeszítésekhez és fájdalmakhoz. Ebből következtethetnénk arra is, hogy számára is megszokott lehetett a testi erő alkalmazása, a nevelésben is. Milyen könnyen ide idézhetnénk Jézusról, hogy „szenvedésből tanult engedelmességet” (Zsid 5,8), de ebben már visszaélés lenne az igével, hiszen minden gyereknek épp elég szenvedésben van része ebben a világban akkor is, ha otthon szerető családi légkörben nő fel.
Ezért inkább nézzük meg Szent József jellemét. Az evangélium őt „igaz embernek” nevezi (ez ritka megbecsültség jele), és azt olvashatjuk róla, hogy amikor megtudta, hogy jegyese, Mária áldott állapotban van, de nem tőle – azaz megcsalta -, akkor sem a saját szégyenével törődött, nem önfelmentő botrányt kavart és részvétet sem akart kicsikarni másokból, hanem épp ellenkezőleg! Máriát akarta óvni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el (lásd Mt 1,19). Ez mindenképp azt mutatja, hogy erős empatikus készséggel rendelkező, gyengéd és szerető szívű ember volt, aki nem akar másoknak fájdalmat okozni.
A Szűzanyáról pedig azt olvassuk, hogy az angyal üzenete után elindul, hogy segítsen nagynénjének, az idős Erzsébetnek, aki szintén áldott állapotban van (Keresztelő Jánost hordozta a szíve alatt). Ez gyengéd, szolgáló szeretetről tanúskodik, amitől távol van a másik leuralásának szándéka.
Nagyon árulkodó az történet is, amit Lukács jegyez le az evangéliumában - valószínűleg Szűz Mária mesélte el neki -, a tizenkét éves Jézus elvesztéséről és megtalálásáról:
”Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ott maradt Jeruzsálemben, ám a szülei nem vették észre. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van, és megtettek egynapi utat. Akkor aztán keresni kezdték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. Három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő pedig ezt felelte nekik: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” De ők nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt." (Lk 2,43-52)
Az első tanulság, amit levonhatunk az, hogy a szülők megbíztak Jézusban. Nem gondolták, hogy elkószálna, bármi rosszat tenne, vagy bajt keverhetne, hiszen jól elvan a többi gyerekkel – ami így is lett volna, ha nem jön közbe Jézus rendkívüli istenélménye a templomban az Atyáról.
A második tanulsághoz figyeljük meg a kamasz fiú és szülei közötti párbeszédet a megtalálása után. Mária nem szidja le, nem vádolja, nem mond rá rosszakat, szavait nem a harag, hanem inkább a szomorúság (kétségbeesés – ki ne lenne ilyen állapotban, ha már harmadnapja nem találja szeretett fiát?) színezi. Először is kérdez, érteni akarja, hogy mi történt (miért tetted ezt?). Másodszor pedig, a vádolás helyett – te rossz vagy -, egy önközlést mond, mintegy együttérzésre hívja a fiát (bánkódva kerestünk téged).
Nem látunk ebben semmi erőszakot, se testit, se lelkit. Pedig Jézus válasza egyáltalán nem kielégítő, és nem is érthető emberi értelemben. Mit jelent az, hogy „Atyám dolgaiban kell lennem”, hiszen József az ő atyja… (Biztosak lehetünk benne, hogy Jézus isteni fogantatása mély titok volt a gyermek Jézus előtt is.) Nem is értik a szülei sem, de nem zaklatják újra és újra, ahogy esetleg mi tennénk…
„Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” (Lk 2,52)
Mindezek után vonjuk le a következtetést: a szent családban gyöngéd és megértő szeretet uralkodott. Megbíztak egymásban, és nem bántották egymást. Az pedig, hogy a kis Jézus egyébként kapott-e a fenekére egyet, ebben a környezetben teljesen irreleváns.
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
