Realitás-érzék
2010-júl-26
Mi a közös a hétvégén Budapesten autós üldözésbe bonyolódó férfi és Bethlen Gábor erdélyi fejedelem között?
A realitás-érzék hiánya. Vajon mit gondolhatott magáról ez férfi, aki csúcsforgalomban, a feltúrt Budapest közepén akart fogócskázni a rendőrökkel? Miben reménykedett? Az az érzésem, hogy a fejében nem annyira a valóság, a realitás képei sorjáztak, mint inkább a bandita-filmek jelenetei, ahol az ügyes sofőr ezerrel száguldva, akár forgalommal szemben is simán lerázza üldözőit…
És miért hozom ide Bethlen Gábort, ezt a kétség kívül nagy formátumú erdélyi politikust? Ő egyébként nagyon ügyes és praktikus tudott lenni, a hatalom megszerzésének és megtartásának minden csínját-bínját kitanulta, vagyonát is ügyesen gyarapította, valamelyest még Erdély népét is konszolidálta – és mindezt miért? Az elérhetetlen vágyálomért, hogy Magyarország királya lehessen. Három háborút vívott a habsburg-magyar király hadaival, további tizennyolc vármegyét szerzett (majd vesztett el) Erdélynek, végül teljesen kimerítette önmagát és fejedelemségét is. Eleven fantáziája azonban nem csitult: beszállt a harminc éves háborúba, megcélozta a lengyel királyságot is, szövetséget ígért és kötött minden szembenálló féllel, ami aztán kínos ügyekhez vezetett. Titkos levelezését ugyanis többször elfogták és nyilvánosságra hozták, így kiderült, hogy az ellenérdekelt félnek is felajánlotta „kardja erejét” – kortársai őt tartották a legmegbízhatatlanabb szövetségesnek, akire nem szabad számítani semmilyen ügyben.
Az illúzió, az utópia olyan méreg, ami ha beveszi magát egy ember, egy közösség, egy nép életébe, teljesen tönkreteheti azt. Nagy emberek különösen is könnyen esnek ebbe a csapdába. Azt hiszik, hogy amit elgondolnak, azt parancsaikkal végre is tudják hajtatni. Az „akarat diadala” azonban előbb-utóbb mindig illúziónak bizonyul, a valóság ugyanis nem egyszereplős játék, hanem olyan bonyolult összefüggés-rendszer, amiben nagyon sokféle erő és akarat csap össze (és akkor Isten tanácsait és a gonosz lelkek sötét vágyait még nem is vettük bele).
Hunyadi Mátyás nagy álma a német-római császárság volt – ebbéli küzdelmében eltékozolta mindazt a vagyont, hűséget, összetartást, amit apja és társai kiharcoltak. Halála után nyilvánvalóvá vált utópikus tervének valódi gyümölcse: az Európa egyik legerősebb országának tartott Magyar Királyság darabjaira hullott.
Széchenyi István elméjének elborulását is – többek között -, az okozta, hogy látta: amit ő (kimagasló realitás-érzékével, diplomáciai tudásával, gyakorlatiasságával) – elért, a következő nemzedék utópikus vágyakra tékozolja el. Ez a Kossuth- Széchenyi szembenállás egyik fő oka, s mi már könnyen beláthatjuk: Széchenyinek volt igaza. (Kossuth nagyságát nem kisebbíti, de elismerhetjük: élete végéig nem tudott megszabadulni utópikus, illuzórikus terveitől, aminek a valósághoz egyre kevesebb közük volt…)
És akkor még semmit sem beszéltünk a kommunista utópia szép ígéreteiről és szörnyű valóságáról…
Jézus Krisztustól távol állt az utópikus gondolkodásmód, amiben kortársai nyakig fürödtek. Pontosan tudta, hogy kudarcra ítélt vállalkozás a római birodalom elleni katonai felkelés – amit a zelóták szerettek volna -, és nem pártolta azt. Látta, hogy a politikai, pénzügyi akciók is csak nagyon korlátozott területeken lehetnek sikeresek. Jézus ezért a maga forradalmát a szívekben hajtotta végre! És ez épp azért sikerülhetett, mert két lábbal állt a valóság talaján, kétféle értelemben is: először is, pontosan ismerte az emberek valóságos helyzetét, gondjait, bajait, örömeit, és ezekre nem utópikus, hanem nagyon is valóságos és megfogható választ adott. (Tanított, gyógyított, szabadított, stb.) Velük együtt élt, evett, ivott és aludt, ismerte álmaikat és vágyaikat, teljesen egy volt közülük, ezért válaszai az emberek válaszai voltak. Másodszor pedig azért, mert átlátta a valóság teljességét, annak szellemi vonatkozásait is: Isten akaratát, az emberi szív gyengeségét, a sátán és a világ csábítását és gyötrését, és mindezt figyelembe vette a válaszadáskor. Hogy pedig műve mennyire helytálló volt emberileg is, azt azon is lemérhetjük, hogy bár birodalmak jönnek-mennek, a nagy emberek nagy gondolatai semmibe hullanak, Jézus Krisztus igazsága és az Egyház azóta is fennáll, és minden nemzedékben újra felragyog.
Éppen ezért nekünk is óvnunk kell magunkat a papiros-ízű utópiáktól és az agyunkban bőségesen termő illúzióktól. Meg kell erősítenünk magunkban a realitás-érzéket, akár saját magunkról, akár közösségeinkről, egyházunkról és hazánkról van szó.
Azt jelenti ez, hogy akkor nem is lehetnek terveink? Épp ellenkezőleg! Ezeknek azonban már nem valamely utópiában kell gyökerezniük, hanem abban a vízióban, amit Isten ad megismerő munkánkban, s amely hatalmas távlatokat nyit előttünk a gyakorlati megvalósításban is...
Sípos (S) Gyula
