A hit és hitetlenség drámája
Mennyire örülnénk, ha rólunk is ilyen szép szavakat mondanának, mint amiket Szent Lukács írt az evangéliumában Zakariásról és Erzsébetről: „Mindketten igazak voltak Isten előtt, feddhetetlenül éltek az Úrnak minden parancsa és rendelése szerint.” (Lk 1,6) Amikor azonban Zakariás élete legnagyobb álma, legforróbb imái végre meghallgatást nyernek – megjelenik neki az oltárnál az angyal és hírül adja, hogy fia fog születni -, nem tud hinni, és még újabb jelet kér. Ennek következtében megnémul, nem tud együtt örülni az örülőkkel, nem tudja hirdetni a bekövetkező csodás eseményt, kívül marad élete legnagyobb történetén…
Vajon velünk hányszor történt már meg, hogy kétségeink, bizonytalanságaink miatt elszalasztottuk a megfelelő pillanatot az ismerkedéshez, házassághoz, valami jó elkezdéséhez, s végül csak kívülről nézhettük, ahogy mások megvalósítják azt, amit mi is tehettünk volna?
Nem mintha a hittel egyszerűbb lenne. „Ábrahám hitt az Úrnak”, meg is született Izsák 25 év várakozás után – de amkor fel kellett vinnie a fiát a hegyre, hogy feláldozza Isten parancsa szerint, az igen keserves út lehetett! Keserves még úgy is, hogy hitte és remélte, az Úr majdcsak talál valami megoldást erre a lehetetlen helyzetre is.
El tudjuk képzelni, hogy mi visszük – testi és/vagy lelki gyermekeinket, legfontosabb ügyeinket -, fel a hegyre, hogy megöljük, elpusztítsuk azt, amit a legjobban szeretünk, amire esetleg az egész életünket rátettük, amitől függünk, ami boldoggá tesz minket, egyedül abban bízva, hogy Isten, aki nekünk ezt a parancsot adta, valahogy mégis vissza adja őt/azt nekünk? (És akkor képzeljük el Istent, aki egyszülött Fiát viszi fel a kereszt hegyére, a Golgotára, és tudja, hogy ott nem lesz kos a bokorban, hogy az, akit legjobban szeret, megmenekülhessen ettől a gyötrelemtől… és képzeljük hozzá a Fiút, Jézus Krisztust, aki mindezt elfogadja és beteljesíti az Atya akaratát…)
Nem mintha attól könnyebb lenne, hogy ha hisszük és tudjuk, hogy Isten ott van mellettünk és amit mond, hogy tegyünk, az bizonyosan tőle van. Jónás is hitte és tudta, hogy Isten szólította meg, aztán mégis elfutott az ellenkező irányba. Amikor pedig visszatért, hogy megtegye, amit az Úr mondott neki, megtörtént a lehetetlen, Ninive megtért és a város nem pusztult el, pedig ő – Istene szavát követve -, épp azt hirdette… Csoda-e, ha egy kisgyerek sértettségével és önsajnálatával kucorgott a töklevél alatt, haragudva égre és földre? De vajon nem ugyanígy nyalogatjuk mi is a sebeinket, nem értve, hogy mi történik velünk és körülöttünk. Hiszen mi igazán mindent úgy akartunk csinálni, ahogy az elő van írva – hát nem szeret minket az Isten? Hogyan kerülhettünk ilyen lehetetlen helyzetbe? Nincs valami jobb, egyszerűbb, kényelmesebb, kevesebb szenvedéssel járó út a tisztuláshoz, a megszentelődéshez, az érett emberi, krisztusi személyiség kialakulásához?
Isten szeretetének mélységei és magasságai időnként igencsak próbára tesznek minket és olykor csak az események után döbbenünk rá, hogy úgy kellett történnie, ahogy történt és nem úgy, ahogy mi szerettük volna. Szegény Erzsébet asszony (Kindelmanné Erzsébet asszony, a Szeretetláng lelki napló leírója) néhány évvel az első üzenetek megkapása után arra a belső meggyőződésre jutott, hogy hamarosan meg fog halni. Mivel nagyon vágyódott Isten után, örömmel készült erre a beteljesülő találkozásra. Aztán kiderült, hogy ez csak egy próbatétel volt, Erzsébet asszony még két évtizedig élt… Ahogy az Úr Jézus a történtek után mondta neki, „a te életedben nincs még befejezett munka” -, azaz tovább kell élnie és előre haladnia. Erzsébet pedig, özvegy asszonyként felnevelte először a gyerekeit, aztán az unokáit és végezte azt a missziót, amit Isten rábízott. Mint a bibliai szegény özvegy asszony, aki bedobta a két fillért, egész vagyonát a templom perselyébe, úgy adta ő is oda az életét és mindenét Istennek, és meg is lett az eredménye…
Hiszünk és nem hiszünk, próbák alá kerülünk, elbukunk és felállunk – de csak menjünk előre, mert Isten velünk van, s ha belé kapaszkodunk, akkor nem leszünk kívülállók a saját életünkben, hanem egyre jobban beteljesedünk Isten valóságával, egészen addig, míg „Isten lesz a minden mindenben”.
Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
