Isten tervei lépésről lépésre…
Mi szeretnünk nagyban gondolkodni, ha lehetne, egyből százra ugranánk. Nekünk nem nehéz elképzelni, hogy egyszerre tízezren térjenek meg, ezren gyógyuljanak. Mi szeretnénk gyorsan előre haladni és nem is értjük, Isten miért késlekedik. Isten azonban „nem késlekedik, hanem türelmes hozzánk” (2Pét 3,9), mert a szívünket is formálja, ami sokkal tovább tart, mint a külső körülmények megváltoztatása. Isten azonban munkálkodik és lépésről lépésre előre viszi az ügyét.
1990-ben az egész ország a rendszerváltozás lázában égett. Ebben az időben Isten is megtette az ajánlatát nekünk és mi, keresztények azt hittük, ez olyan szép és olyan jó ajánlat, hogy hamarosan megtér az egész ország és eljön az áldott békekor és megújulás. Ha valaki akkor azt mondja, hogy három évtized múlva rosszabb statisztikákat produkálunk, mint egykor, a szemébe nevettünk volna. Csakhogy közben a világ is megtette az ajánlatát a maga evilági szabadságával, élvezeteivel és gazdagodási lehetőségeivel és az országnak tetszett ez az ajánlat is…
De azért mégse fessük sötétre ezt a képet! Nem csak azért, mert sok jóról is tudnánk írni az elmúlt évtizedekből a szomorú dolgok mellett, hanem azért is, mert a Szentírás tanúsága szerint általában ez elkerülhetetlen, amikor Isten elindít egy kezdeményezést. Ezért menjünk most vissza egy példáért a régi időkbe, abba a korba, amikor Izrael a 70 éves babiloni fogság után lehetőséget kapott a hazatérésre és nézzük végig lépésről lépésre, hogy mi történt akkor, és hasonlítsuk azt össze saját korunkkal és helyzetünkkel.
Izrael a szabadulást megelőző időkben a fogságot nyögte (hasonlóan, mint mi a XX. század egy részében). Az „Ígéret földjén” idegen hódítók éltek, elkeveredve az otthon maradottakkal. A föld népe, akiket nem hurcoltak el, részben feladta ősei hitét, Isten törvényeit, identitásában meggyengült, tulajdonképpen elfogadta az elnyomottság tényét és kész volt beolvadni a pogány népek közé.
Amikor azonban az Úr elérkezettnek látta az időt, hogy a száműzetésben lévő nép visszatérhessen hazájába, a fogságban megszólított szíve szerint való embereket, hogy végrehajtsák tervét a nép szabadítására. Róluk szól Ezsdrás és Nehémiás könyve az Ószövetségben. Nézzük most, milyen lépéseken vezette keresztül Isten őket, milyen küzdelmeket kellett megvívniuk és hogyan lettek győztesek, Izrael helyre állítói. (Ezdrás pap, Nehemiás pedig a „laikus” vezető volt. A legvalószínűbb és leginkább elfogadott vélemény szerint Nehemiás érkezett előbb Jeruzsálembe felépítette a falakat és a Templomot, elkezdte a város újratelepítését. Amikor Ezdrás megérkezett, már fallal megerősített és sűrűn benépesített várost talált. Ő szervezte újjá a vallási életet, és kialakította a közösségi élet formáit; egyes intézkedéseinek hatása napjainkig terjed. – A Káldi-Biblia magyarázataiból)
1. Megrendülés
A legelső lépés olyan szembesülés saját állapotunkkal, ami megrendíti a szívünket. Ez történt Nehémiással, Cirusz perzsa király zsidó származású főemberével, amikor meghallotta – az előre megjövendölt 70 év fogság leteltével -, hogy élnek még emberek Jeruzsálemben a lerombolt falak között. Megrendült a szívében. Főember volt, aki számtalan módon elkerülhette volna a szembenézést népe sorsával, de ő nem fordult el, nem nyugtatta magát hiábavaló szavakkal, hanem engedte, hogy a nyomorúság hasson a szívére. Bűnbánatot tartott az egész nép nevében, és Istenhez kiáltott, könyörögve a megújulásért:
“Amikor e szavakat hallottam, leültem, sírtam, keseregtem jó néhány napig. Böjtöltem és így könyörögtem a Menny Istene előtt: Uram! Te a Mennynek erős, nagy és félelmetes Istene, aki kitartasz a szövetség mellett és irgalommal vagy azok iránt, akik szeretnek Téged és követik parancsaidat! Kérlek, figyeljen fel füled és nyíljék meg szemed, hogy meghalld szolgád könyörgését! Éjjel-nappal esengek most előtted szolgáidért, Izrael fiaiért és vallomást teszek Izrael fiainak bűneiről, amelyeket Ellened elkövettek és atyám házával együtt én is elkövettem. Hívság vezetett minket félre és nem tartottuk meg törvényedet, szertartásaidat és parancsaidat, amelyeket Mózesnek, szolgádnak adtál. Emlékezzél szavadra, amelyekkel meghagytad Mózesnek, a Te szolgádnak: Ha vétkeztek, szétszórlak titeket a népek közé, de ha megtértek Hozzám, megtartjátok és teljesítitek parancsaimat, egybegyűjtelek titeket, ha mindjárt az ég szélére kerültetek is. Visszahozlak titeket arra a helyre, amelyet nevem számára lakóhelyül választottam. Hiszen szolgáid ők és néped. Te Teremtetted meg őket, te mentetted meg őket, nagy hatalmaddal és erős kezeddel. Kérlek, Uram, legyen füled figyelmes szolgád imádságára és szolgáid könyörgésére, akik nevedet félni kívánják! Most pedig adj szerencsét szolgádnak és engedd, hogy irgalmat találjon annál a férfinél. Én ugyanis a király pohárnoka voltam.” (Neh 1,5-11)
Azt hiszem, az 1990-es évek elején mi, magyar keresztények még nem értettük, hogy milyen állapotban van az ország. Imádkozni tudtunk, telve a megtérés örömével és az új élet reményével, de hogy imáinkban mennyire volt benne a bűneink felismerése, és a hazánkkal való közösségvállalás, azt csak az Isten tudná megmondani. (Elvileg az ima „a vérünkben van”, hiszen nekünk még a Himnuszunk is azt mondja: Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel! Nyújts feléje védőkart! Megszenvedte már e nép a múltat és jövendőt!)
Nekem bizonyosan évek kellettek, amire átláttam, hogy milyen mélyen vagyunk, engedtem, hogy ez a szívem mélyéig hatoljon és megértettem a népért való ima fontosságát. (Ekkor kezdtünk el komolyabban imádkozni hazánkért. A kétezres évek elején aztán megszerveztük az első „Nemzeti Imanapot”, ingyenes imafüzettel, programokkal január 18. Árpád-házi Szent Margit ünnepnapjára, és tettük ezt 12 éven keresztül, mígnem eltiltottak minket ettől. Napjainkra azonban – hála Istennek! -, már sok imakezdeményezés van hazánkért …)
A hazaszeretet elmélyüléséhez meg kell nyitnunk a szívünket és értelmünket, (azaz tanulnunk is kell). Sajnos sokan ma sem akarnak szembesülni hazánk és nemzetünk valóságos állapotával. Eltakarják arcukat a tények elől, nem akarják, hogy szívük megsebződjön, ezért védekeznek – amire, érthető módon mindannyiunknak hajlama van -, minden ellen, ami kizökkenthetné őket megszokott életmódjukból, kedvenc ideológiájukból. (Mi azonban előre akarunk haladni, tanulunk és felmutatjuk azt, amit megértettünk, többek között előadásokban és könyvekben is hazánk állapotáról, de a magyar példaképeinkről is…)
Nos, Nehémiás tájékozódott, megrendült, imádkozott és cselekedett, megszerezte az engedélyt az újjáépítésre és megszervezte a hazatérőket. A bűnbánat és reménység imájára válaszul lehetőség nyílott arra, hogy visszatérjen a választott nép ősei földjére.
Ezsdrás könyve szerint „az egész sokaság mintegy negyvenkétezer-háromszázhatvan főből állott, leszámítva szolgáikat és szolgálóleányaikat, akik hétezer-háromszázharmincheten voltak, közöttük kétszáz énekes és énekesnő. Lovuk hétszázharminchat volt, öszvérük kétszáznegyvenöt, tevéjük négyszázharmincöt, szamaruk pedig hatezer-hétszázhúsz.” (Ezsd 2,64-67) Tehát nagyjából ötvenezer ember – elképzelve, ahogy vonulnak, elég soknak tűnik, de egy egész ország újjáépítéséhez ez vajmi kevés (ráadásul, ahogy hazatértek, rögtön szétszéledtek a saját valamikori lakóhelyükre…)
Vajon hányan voltak hazánkban a rendszerváltás idején, akik Isten igéje, Isten tervei és törvényei, tanácsai alapján akarták újjáépíteni hazánkat? Nem tudjuk, de valószínűleg hasonlóan kis létszámban, mint Nehémiás idején. De ha nekik sikerült Jeruzsálem, a Templom és az ország újjáépítése, akkor pedig nekünk is sikerülhet! Nekik is időbe telt, nekünk se lesz rövidebb. Ők is sokféle nehézségen, támadáson mentek keresztül, de közben biztatást és segítséget is kaptak, nálunk is így van ez. Ezeket fogjuk a továbbiakban sorra venni, lépésről lépésre…
Sípos (S) Gyula (Részlet a megjelenés előtt álló „Isten stratégiái” című könyvből)
