Fakasfalka és szivárvány
„A remény nem egy szokás vagy egy jellemvonás – amely vagy megvan, vagy nincs meg bennünk –, hanem erő, amit kérnünk kell.” – mondta Ferenc pápa a Remény évének első audienciáján szombaton. Szükségünk is van erőre, amely felülemel a hétköznapok hírein, amelyekből csak úgy árad a csüggedés és reménytelenség szelleme. Háború, tűzvész, gazdasági és politikai bajok - nem sorolom. Helyettük két friss élményt, felismerést osztanék meg, az egyik a hétfői közösségi alkalmukon történt, a másik pedig egy könyv olvasásakor.
A hétfői közösségi alkalmunkon – a szentségimádás és szentmise után – este hét órakor közös gitáros dicsőítéssel kezdünk. Miközben énekeltünk, egy képet kaptam az elmémbe egy szivárványról, bár pont fordítva, mint ahogy azt általában elképzeljük. Azt tudjuk ugyanis, hogy ha a fehér fény útjába egy prizmát teszünk, akkor az a fényt a szivárvány színeire bontja. Most azonban pont fordítva láttam, a szivárvány színei álltak össze ragyogó fehér színné! (Ami ellent mond a köznapi tapasztalatunknak: ha egy festőpalettán a szivárvány színeit adó festékeket összekeverjük, abból nem lesz fehér szín.) Az értelme pedig az volt, hogy a közösségünk – és általában bármely közösség – tagjai egyenként ugyanúgy különböznek egymástól, mint a szivárvány színei, de ha képesek összefogni és együttműködni imában és szeretetben, szóban és tettekben, akkor együtt a ragyogó tiszta fehér fényt, Isten világosságát sugározzák magukból. (Ima közben még azt is láttam, hogy néhány testvérünk milyen színű, milyen a karaktere, bár ezt, amikor elmondtam a képet, már nem kezdtem részletezni…) Milyen csodálatos, hogy evilág sötétségébe, a sok lehangoló és rossz dolog közepette mégis el tudjuk hozni Isten fényét és világosságát, és ehhez csak az kell, hogy elfogadjuk és szeressük egymást és akarjunk együttműködni jó célok érdekében!
Ugyanezt erősítette meg, bár egy másik módon egy könyv, amit az amerikai Yellostowne Nemzeti Park farkasairól olvastam. (Igazából már a második könyv, az első folytatása…) Már önmagában az nagyon jó történet, ahogy a Nemzeti Park ökoszisztémája helyreáll és gazdagodik a visszatelepített farkasok által. (A farkasfalkák vadásszák a túlszaporodott vapiti szarvasokat, így azok nem legelik le a fákat és bokrokat, a pusztaságból újra erdős-mezős terület válik és egy csomó új növény- és állatfaj is újra megjelenik a területen…) Nos, a történet középpontjában egy farkaspár és a falkájuk áll. A hím 21-es, a vezérnőstény a 42-es számot viselik. Amikor megismerkedünk velük, a 42-es még csak egy rangsorban hátul lévő nőstény, akit a vezérnőstény, a 40-es erősen elnyom, szekál és kölykeit is megöli, hogy a vezérhím – a 21-es -, és a többi nőstény az ő kölykeit nevelje. A falka kicsi és viszonylag kis területet ural. A 21-es hím törődne a 42-sel, de a 40-es ezt is megakadályozza. Végül egy alkalommal, amikor az agresszív 40-es megint támad és meg akarja ölni a többi nőstény farkas kölykeit, azok összefognak és elkergetik. Ezután a domináns nőstény a 42-es lesz – és alapvetően megváltozik a falka élete!
Úgy tűnik – emberi szavakkal kifejezve -, hogy az új vezérpár (21-es hím és 42-es nőstény) a párbeszéd és kiegyezés útját járja. A nőstény barátságos a többi farkassal, elfogadja őket, ugyanígy a 21-es, sőt még más falkák egyedül maradt kölykeit is adaptálják. Van olyan időszak, amikor 21-es három alom kölykeit eteti teljes odaadással! Néhány év alatt ez a falka válik a legnagyobbá, legösszetartóbbá és az általuk uralt terület a legnagyobb a parkban. A felnövő és önállósuló kölykök pedig, amikor új falkát alakítanak, baráti viszonyban maradnak a többiekkel – kialakul egyfajta szövetségi rendszer, ami uralkodóvá teszi őket (és genetikai állományukat) ezen a területen. 21-es és 42-es végig hűségesek maradnak egymáshoz, jóban-rosszban kitartanak és segítik egymást. Végül kilenc évig élnek - ez duplája a Yellowstone-ban szokásos farkas-életkornak. Amikor a 42-es nőstény végül egy szomszédos falkával vívott harcban meghal, a 21-es több hónapig nyugtalanul keresi, végül felmegy egy dombra, ahonnan belátja a kedvenc területüket, és ott – természetes körülmények között – meghal.
A két történet tanulsága egyszerű: erő és elnyomás helyett válaszd az együttműködést! Nem az a kérdés, hogy különbözünk-e egymástól – mint a színek -, hanem az, hogy felismerjük-e, hogy egymásra vagyunk utalva. Hogy együtt jobb, hogy több az, ami összeköt minket, mint ami elválaszt. Nem az az érdekes, hogy mi volt eddig, hanem az, hogy mi lesz ezután.
Zárjuk azzal, amivel kezdtük, egy részlettel Ferenc pápa beszédéből: „Véssük eszünkbe, és mondjuk mindannyian együtt: Kezdjük újra! Mondjuk együtt: Kezdjük újra! [Együtt többször megismétlik.] Kérem, ne felejtsétek el: Kezdjük újra!”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
