Népünk és nemzetünk hivatásáról
Előre meghatározott cél és értelem nélkül élünk a világban, vagy van valamilyen titokzatos erő, amely egy meghatározott cél felé irányítja életünket? A keresztény hit erre igennel felel. Az emberiség útja a teremtés művével és az első emberpárral kezdődik. Végső célja és beteljesedése visszatérés az Istennel való teljes közösségbe, amelyet már nem árnyékol be a bűn.
Személyes életünkben ennek előízét kapjuk az Egyházban, a Krisztussal való személyes közösségben.
És a népek és nemzetek? Vajon csak véletlen körülmények miatt együtt élő emberek közössége – vagy talán Ő, aki a történelem ura is, meghatározott célt és feladatot rendelt minden nép életébe? Elképzelhető-e, hogy az Úr maga rendelte el a népek és nemzetek helyét, hogy hol lakjanak?
A Szentírás prófétái szerint igen. Mózes törvényében ez áll: „Amikor a Felséges a nemzeteket elosztotta, amikor Ádám fiait elválasztotta, megszabta a népek határait.” (MTörv. 32, 8.)
Dávid zsoltárai szerint az Isten ismeri a népek emberi törekvéseit is, amelyeket összevet a saját tervével:
„Felforgatja az Úr a nemzetek szándékait,
elveti a népek gondolatait.
De megmarad az Úr terve mindörökre,
szíve szándéka nemzedékről nemzedékre.
Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr.” (Zsolt. 33, 10-12.)
Ugyanezt vallja Pál apostol is: „Az Ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják – bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17, 26-28.)
De ha csak a Bibliára támaszkodnánk, mondhatnánk: ez egy nép hite volt, a hitek sokfélék, a népek és nemzetek sokfélesége szerint. Azonban az egyes népek hitvilága, önmagáról való tudása mindig tartalmazza az isteni elrendelés tényét is. Vergilius például így ír:
„Más faj – elismerem – élethűbb ércszobrokat alkot,
s arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány...
ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgasd
és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad.” (Lakatos István fordítása)
Ha tehát elfogadjuk, hogy a népeknek és nemzeteknek éppúgy hivatást adott az Úr, miként az egyes embereknek, akkor érvényes rájuk Pál apostol figyelmeztetése is: „Ezt a parancsot kötöm lelkedre, Timóteus fiam, hivatkozva a rád vonatkozó egykori jövendölésekre, hogy azokon bízva harcold a jó harcot és tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek és így hajótörést szenvedtek a hitben.” (1Tim. 1, 18-19.)
Hogyan érthetjük meg az „egykori jövendölések”-et hogy azokban bízva megvívhassuk a „jó harcot”? És hogyan kapcsolódik mindez össze a magyar nemzet megújulásával? Egyáltalán: miért fontos nekünk mindez? Azt gondolom, ha nem tudjuk, hogy mi a hivatásunk, mi a népünknek a hivatása, akkor óhatatlanul eltévedünk, akkor nem tudunk helyesen kiáltani az Úrhoz sem.
Jeremiás Könyvében van egy nagyon szép ige, amely így szól: „Hívjatok engem, jöjjetek hozzám és imádkozzatok hozzám, akkor meghallgatlak titeket. Keressetek engem és megtaláltok, ha teljes szívetekkel fordultok hozzám.” (Jer. 29, 12-13.)
Oda kell tehát fordulnunk egészen az Istenhez, hogy helyes látásunk legyen nemzetünk hivatásáról, és így helyes döntéseket tudjunk hozni.
Ha nem értjük tisztán, hogy mi a hivatásunk, akkor könnyen egyéb szempontok szerint döntünk, aminek katasztrofális következményei lehetnek (…)
Minden nép, amely megtartja az Úr parancsait, megéli hivatását azon a helyen, amit Isten a számára rendelt, áldott nép lesz egy áldott földön. („Tejjel-mézzel folyó Kánaán” – bizony, volt korszak, amikor így emlegették a krónikák hazánkat...
Ha nem képes felismerni vagy megtartani az Úr akaratát, akkor átok alá kerül a nép és a hely - mindaz, amit az Úr adott, átokként fog ránehezedni. Nem veszi el az Úr mindazt tehetséget, képességet, készséget, amit a népbe belehelyezett, de azok kibontakozása és megvalósulása átokként fogja kísérni a népet. Hiszen nem mindegy, hogy valaki az Istenért szervezkedik és Istenért mozgat meg nagy anyagi és szellemi erőket, tehetségeket, vagy saját magáért és önigazolásáért. A felismerés hiányának és céltévesztésnek tragédiáját éli mind a mai napig a zsidó nép is - de valljuk be, nincs a földön egyetlen nép sem, amelyik maradéktalanul be tudta volna tölteni a hivatását, nincs egyetlen olyan nép sem, amelyik valóra tudta volna váltani mindazt, amit az Úr elgondolt az ő életében.
Részlet Sípos (S) Gyula: „Magyar Jelenség – hazánk a hit, remény és szeretet fényében” című könyvéből. (Lásd bővebben: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/17508-magyar-jelenseg-hazank-a-hit-remeny-es-szeretet-fenyeben )
