Isten országának polgárai vagyunk
Sokan csak turisták Isten országában. Bejönnek, szétnéznek, örülnek, aztán kimennek. Érthető is, ha jönnek, hiszen olyan sok szépet lehet látni itt! Nagyszerű emberek, békesség, öröm és szeretet, inspiráló alkotások, virágzó tudomány, de még a természet is megéled és megújul a föld színe… Mégis, bár látják a jót, visszatérnek evilági életükbe - talán saját magukat sem értik és a világban való helyzetükre sem reflektálnak, így nem csoda, ha nem tudják, itt is élhetnének Istennel együtt az Ő csodálatos világában…
Mi azonban nem turisták vagyunk, hanem Isten országának polgárai és a szentek polgártársai. A megdicsőült egyházzal – az üdvözültekkel -, és a szenvedő egyházzal – a tisztítótűzben lévőkkel -, együtt zarándoklunk ebben a világban, mint Krisztus Testének tagjai és a Szentlélek templomai. Igazság szerint mi, akiket megkereszteltek és Isten gyermekeivé lettünk, mindannyian elmondhatnánk azokat a szavakat, amelyeket Jézus idézett Izajás prófétától, nyilvános működése kezdetén: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat (megtörteket), és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” (Lk 4,18-20)
Vajon mikor és miért veszítettük el a hitünket, mikor és miért adtuk fel a reményt, hogy mindez igaz és valósággá lehet az életünkben?
Nem csak Jézus Krisztus valósága, hanem mindannyiunké, hiszen mindannyian részesedtük Krisztus királyi, papi és prófétai hivatásából, mindannyiunkra leszállt a Szentlélek – Jézus pedig azt akarta, hogy tanítványai folytassák és kiteljesítsék a megváltás művét az egész világon!
Isten országa mint a mustármag, kicsiben kezdi a mi személyes életünkben is, de hatalmas fává nőhet. Olyan, mint a kovász, és mi, keresztény emberek vagyunk ez a kovász, ami keleszti, éleszti, formálja a világot: áldozattal, kitartással, hűséggel, értelmes tervek megvalósításával.
Igaz, ahogy minden építkezés fárasztó és nehéz annak, aki építkezik - ez Isten országára is igaz, annál is inkább, mert olykor ellenséges környezetben történik. Pál apostol élete bővelkedett a csodákban, közösségek alapításában, munkája felmérhetetlen hatású volt az egész világra – de amikor a korinthusi hívek már nagyon gyötörték megszólásaikkal, széthúzásukkal, bűneikkel, és nagyképűségükkel, akkor kifakadt, és leírta, mit szenvedett értük és miattuk: „Krisztus szolgái ők? Mint oktalan mondom, én még inkább: számtalan fáradság, igen sokszor fogság, módfelett való verések, gyakori halálveszély közepette. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést. Háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a nemzetek között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között, fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezek mellett ott van még mindennapi nyugtalanságom: valamennyi egyház gondja. Ki erőtlen, hogy én ne lennék erőtlen? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék? Ha dicsekedni kell, gyöngeségemmel dicsekszem. Isten, a mi Urunk Jézus Atyja, aki áldott mindörökké, tudja, hogy nem hazudom.” (2Kor 11,23-31)
A hangsúlyt mégsem a nehézségekre akarjuk helyezni! Pál apostol is mindezt semminek tartotta ahhoz az örömhöz képest, hogy Isten gyermeke és munkása lehet. Inkább nézzük meg azt a néhány tényezőt, ami megalapozza és sikeressé teszi életünket és munkánkat Isten országában.
- Az első mindenképp az ima. Jézus Krisztus Isten Fia, nála senki sincs mélyebb és elevenebb kapcsolatban a mennyei Atyával – és mégis, Jézus hosszú időket töltött imában, hogy erőt és kegyelmet kapjon munkájához. Nyilvános működésének kezdete előtt negyven napot töltött a pusztában elmélkedéssel és imával. Sokszor az egész napos szolgálata után még külön vonult imádkozni, és arról is olvashatunk, hogy mielőtt kiválasztotta az apostolokat, „az egész éjszakát Isten imádásában töltötte” (Lk 6,12). Amikor az apostolok beszámoltak neki a sikeres missziós útjukról, felujjongott lelkében (lásd: Lk 10,21), és még a húsvéti vacsora után, végső szenvedései előtt is zsoltárokat énekelve mentek ki az Olajfák hegyére. (Lásd: Mt 26,30)
Imádkozó emberekké kell válnunk, mert az imádság a lélek lélegzetvétele! Minden ima jó, ami Isten felé irányul: kötött vagy szabad ima, dicsőítés vagy elcsendesedés, kérő ima vagy elmélkedés – és ebben a szerető jelenlétben mi is és Isten is „a kincseiből újat és régit hoz elő.” (Mt 13,52) Ha imádkozunk, akkor megtapasztaljuk Isten válaszát és segítségét. Személyes élményünk, személyes barátunk lesz Isten, ami egyre növeli hitünket, reményünket, bizalmunkat, bátorságunkat és szeretetünket.
- A komoly imaélet elősegíti azt is, hogy növekedjünk az önismeretben és Isten-ismeretben. Amikor megéljük azt, hogy Isten van és szeret minket és önmagunkért szeret minket, akkor ebben a szerető jelenlétben könnyebb szembe néznünk saját törékenységünkkel, sebzettségünkkel. Elindulunk a gyógyulás és szabadulás útján. Felismerjük rossz hajlamainkat, látjuk, hogy Isten kegyelme nélkül elbuknánk, de azt is, hogy Ő megtart minket a keskeny úton. Ugyanakkor azt is egyre jobban látjuk és értjük, hogy Isten milyen sokféle adottságot, képességet és tehetséget teremtett belénk, milyen sok lehetőséget felkínált már az életünkben és mennyi kegyelmet, hogy azokkal élve előre jussunk életünkben. Megértjük, hogy nem véletlenül születtünk valahová – ahogy esik úgy puffan -, belevetve az időbe, hanem Isten előre elgondolta, hogy melyik számunkra a legjobb hely és idő, ahová születnünk kell, hogy életünk kibontakozhasson és végül eljuthassunk az örök hazába, a mennybe. (Milyen szomorú, hogy a bűn ezt az eredeti, csodálatos tervet megrontotta – és milyen felemelő, hogy nekünk viszont lehetőségünk van helyreállítani, amit a bűn elrontott!)
- Isten eredeti terve szerint minden megszülető gyermeket szerető család és közösség vesz körül. A Szentháromság maga is belső szeretetközösség, az embert pedig „a saját képére és hasonlatosságára teremtette, férfinak és nőnek” (lásd: Ter1,27), azaz a kettőjük szeretetközössége – a család! -, az első és legfontosabb közösség mindannyiunk életében. Minél kevesebb a szeretet, a kapcsolat, az odaadás, annál jobban sérül személyiségünk. Ahol nincs szeretet, ott megszűnik az emberhez méltó lét is. Elmagányosodó, atomizálódó, elidegenedett világunkban, szétesett és csonka családok tengerében fontos, hogy legyenek közösségeink (keresztény kiscsoportok, imaalkalmak, hobbi-körök, stb.), ahol megélhetjük, hogy szeretve vagyunk és mi is szerethetünk. Hogy minket is hordoznak (imában, segítségben) és mi is hordozunk másokat.
Én egy egyre csonkuló családban nőttem fel és életem első 25 évét egyre növekvő bűnben töltöttem el. Sokféle vágy és ambíció munkált bennem, éreztem magamban tehetségeket és akartam is előre haladni, de az életem szétszórt és összekavarodott darabkái sehogyan se álltak össze egy értelmes és előre mutató képpé és úttá. Aztán 25 évesen megtértem, és mintha minden a helyére került volna! Isten kegyelme pedig elárasztott minket, aminek egyik jele volt, hogy egy évre rá, friss házasként egy szolgálati lakásba költözhettünk Törökbálinton (egyikünk se lakott még ekkora lakásban, két szoba, fürdőszoba…)
Előttem állt egy világi karrier lehetősége: fiatalon, 26 évesen lettem a törökbálinti művelődési ház igazgatója, és nyitva álltak előttem a kapuk a gazdagodásra is - Isten országának azonban más volt a perspektívája és én megélhettem, ahogy az elmúlt évtizedekben a „mustármag” kikel és növekedésnek indul…
1991-ben érkeztem Törökbálintra igazgatónak és mit sem tudtam még a faluról (most már város), de környezetvédő múltam és keresztény jelenem egyaránt a falu élete és közösségei felé fordított. (Ha szeretni akarsz, kezdd a közvetlen környezeteden!) Ennek az eredménye egy közösség-központú művelődési ház lett, elég virágzó élettel. Közben felfedeztem a falut, megjelentek első írásaim a helyi újságban és összeállítottam az első kis füzetet Törökbálint kincsei címmel, amit aztán követett a többi. De belefért az életünkbe a három megszülető gyermekünk mellé a környezeti értékek megismertetése és a kisgyerekek felzárkóztatása éppúgy, mint a havi „családi napok”, ahová hamarosan a falu legszegényebb családjai jártak az ingyen ebédre és bábszínházra. (Egy fiókban véletlenül rábukkantam egy 1993-as plakátra, amin a művelődési házba szervezett ingyenes családi napot már mint „Szeretet földje családi nap” hirdettük…)
Rögtön az első időkben alakítottunk egy karizmatikus lelkületű Bibliakört a művelődési házban – ez lett a későbbi missziós munkánk egyik alapja -, és bekapcsolódhattam a közös imába egy törökbálinti Máriás-lelkületű közösségben, amiből kinőtt a helyi Szeretetláng-csoport. (Végül eljutottunk az országos találkozókig és a Szeretetláng egyházi elfogadásáig – egy hosszú út, ami nagyon sok ember kitartó munkáját és imáját igényelte).
A ’90-es évek közepén már kiadtuk az ingyenes újságunkat, könyveket és kiadványokat (és kazetták és CD-k) sorozatát, később az elsők között készítettünk az internetes honlapot, alapítottunk könyvkiadót, stb.
Éreztem a vágyat a szívemben az életközösségre, imádkoztunk ezért, aztán jött Regina Collins nővér Angliából és az Isteni Szeretet Közösség itt is megalakult - ennek 10 évig voltam szervezője és tagja -, a lelkigyakorlatos házzal.
Így teltek az első évek, sok munkával, kihívással és örömmel. Aztán tíz év elteltével, 2001-ben egy másik embert választottak igazgatónak, én pedig mint egyéni vállalkozó, könyvkiadással és előadások szervezésével kezdtem foglalkozni, immár egészen Isten országának, mint a Szeretet földjének víziójában…
„Minden lehetséges annak, aki hisz!” (Mk 9,23) Miért is ne hihetnénk, hogy Isten országa, mint a Szeretet földje itt van közöttünk? Hogy Isten kegyelme átjár minket, közösségeinket és az egész teremtett világot, hogy ez az a mustármag ami gyökeret ver, elmélyül és felnövekszik, egyre jobban kibontakozik és óriási fává lesz, amire még az ég madarai (az angyalok és szentek) is fészket raknak! (lásd Mt 13,32)
Így a munkánkat Isten megáldja, hiszen van hová elhelyeznie áldásait, maradandó módon. Jelek és csodák történnek, valódi csodák, mert Isten országában, Istennek minden lehetséges…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
