Hogy képzeljük el a mennyországot és a pokolt?
A Szentírás nem nagyon kényeztet el minket ezek leírásával. Pál apostol egyenesen azt írja, hogy szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív és elme el sem tudja képzelni mindazt a jót, amit Isten azoknak készített, akik szeretik Őt. Azért mégse vagyunk teljesen tudás híján, hiszen találunk a Bibliában is leírásokat az édenről, a mennyről, a tisztítótűzről és a pokolról is, még ha kevesebbet is, mint amit szeretnénk, de ahhoz épp eleget, hogy az emberi fantázia ezekbe és az esetleges magánkinyilatkoztatásokba kapaszkodva minden korban beszélni tudjon róluk.
Hogy aztán a leírások mennyiben tükrözik a természetfeletti valóságot, arról lehet vitatkozni. Dante az Isteni színjátékban ír a pokolról, a tisztítótűzről és a mennyről is, és el is helyezi bennük kora hatalmasságait és hírességeit – írása irodalmi remekmű, s egyben egy üldözött ember „politikai pamfletje”, vádirata saját koráról.
Egy időben, amikor túlságosan is a bűn és a büntetés állt a vallásos élet középpontjában, színes és elrettentőnek szánt leírások születtek a pokol szörnyűségeiről, ahol az ördögök kínozzák minden elképzelhető módon az embereket (beleírva az akkor ismert legborzasztóbb kínzási és kivégzési módokat). Ma már nem gondoljuk, hogy az ördögök tüzes fogókkal tépik az elkárhozottak húsát – hiszen evilági értelemben nincs is húsuk -, de azt Jézus szavaiból tudjuk, hogy a pokol a szörnyű szenvedés helye, és nem csak az embernek, hanem az ördögnek is –, legalábbis a keresztények szerint. A világ ugyanis sikeresen megfordította az előjeleket: a pokol lett az a hely, ahol szabadon lehet élvezni az életet a bűn minden szabadságával, a menny pedig valami unalmas, félreeső zuggá vált, ahol nincs semmi érdekes. Bárcsak el tudnánk nekik mondani, mekkorát tévednek!
A mennyek országa – és amennyiben itt megéljük, Isten országa is bennünk és közöttünk -, a beteljesedés, a béke, öröm és szeretet teljes világa. Elég a Szentlélek gyümölcseire gondolnunk – szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, szelídség, tisztaság, stb. -, vagy a szeretet-himnuszra, hogy érezzük, ilyen helyen és ilyen módon akarunk élni. Ahol pedig mindez nincs, csak gyűlölet, viszály, harag, félelem és fájdalom, az a pokol itt is, ha be tud törni a szívünkbe és életünkbe, és az örökkévalóságban is.
Korunkban túlságosan is bele vagyunk süllyedve evilágunk három dimenziójába. Milyen jó lenne, ha többet elmélkednénk arról, hogy merre tartunk az örök élet felé, és milyen jó lenne, ha vágyat tudnánk kelteni az emberekben is Isten és a mennyek országa iránt!
Végezetül: évek óta próbálkozom egy regény írásával – Éden után, özönvíz előtt -, ebből hozok ide most egy részt, ami a témába vág Énok és Ádám beszélgetésével:
„Ádám az Édentől keletre telepedett le. Ha visszanéztünk nyugat felé, láthattuk a tüzes kard fényét, a kardét, amivel az angyal az Éden bejáratát őrizte, hogy senki oda be ne juthasson. Vörös izzás nyugaton, egyre csak nyugaton. A tüzes kard ott lángolt felső vizek alján, a földkerekség tetején, vágyódásunk elérhetetlen emlékeztetőjeként.
Vissza az Édenbe! Veszedelmes vágy, anyánk szerint ez bolondította meg Káint és tette testvérgyilkossá, de hogy is felejtkezhettünk volna el róla, amikor ott láttuk az ég alatt a kard ragyogását? Hiszen tudtuk, hogy Ádám is az Éden hiányába sorvad bele…
Engem is elfogott a vágy: visszahódítani, ami a miénk volt! Hányszor feküdtem éjszaka a füvön, nézve a felső vizeken úszó csillagokat, arról ábrándozva, hogy eljutok az angyalig, és megnyitom a kaput!
Nem tudtuk, honnan is tudtuk volna, hogy nem mi megyünk el a kapuhoz, hanem az jön el hozzánk! A tüzes pallos fog lesújtani, átszakítva az égboltozatot, hogy a felső vizek lezúdulhassanak a földre.
Akkor megnyílt a mélység, eltörtek az alsó vizek, a sebzett föld megremegett és darabokra hasadt. De mindez a jövő titka volt.
Nem tudtuk, hogy minden, ami van elmúlik, és ami lesz, csak árnyéka lesz annak, ami volt. Megszűnik a meleg pára, amiben mégis könnyebb volt a lélegzés, mint most, lehűl a levegő és elsatnyulnak az állatok. A felső vizek boltozata eltűnik és azóta csak felhők úsznak odafenn. Eső hull az emberre, hideg és meleg váltja egymást, fázunk és izzadunk, éhezünk és jól lakunk, nincs többé állandóság és nem látható már az angyal sem a tüzes karddal, csak a szivárvány, hogy emlékezzünk, nem lesz több Özönvíz ezután.
Elképzelni se tudtuk, hogy mennyit változott a világ a Bukás után! Amit meg mégis tudtunk, azt Ádámtól tudtuk, már ha egyáltalán találkozhattunk vele és rá lehetett venni, hogy meséljen az életről a Paradicsomban.
Ádámmal ritkán lehetett találkozni. Némelyek szerint a világot járta, mások szerint csak félrevonult valahová, mert úrrá lett rajta a lehangoltság, s még mindig az Éden elvesztése felett búsult.
Bujkált önmaga elől is. Amikor azonban visszajött, Éva szétküldte a hírt unokáival, déd- vagy ükunokáival – mert nála aztán mindig nagy volt a nyüzsgés -, s azok, akik látni akarták Ádámot, beszélni vele, tanácsát kérni, azok eljöttek hozzá.
Bizony, az én szívemben is ott lobogott a nagy cél, az Éden! A Paradicsom!
Ádám azt mondta, hogy amikor kiűzték onnan őket, az olyan volt, mintha megcsonkultak volna. Eltompult minden érzékszervük. Ha addig úgy láttak, mint a sasok és annyi színt, mint a rovarok, annak jó része elveszett számukra. Hiszen ma már a kutya is jobban szagol, mint mi! S ha akkor együtt, egyszerre éreztünk mindent és átláttuk a világot, azóta minden részekre töredezett és minden pillanat belevész az idő múlásába. Egykor együtt sétáltunk az Úrral az Édenben, a többi teremtmény pedig hozzánk simult – most pedig csak a szél süvít és a vaddá lettek az állatok.
Van-e nagyobb cél, szebb álom, mint eljutni az Éden kapujához, legyőzni az angyalt és mindenkit visszavezetni az Áldott Földre?
Számomra nem létezett más cél. Kerestem hát az alkalmat, hogy találkozhassak Ádámmal és kifaggathassam. Gyerek voltam még és szabad, így leskeltem utána, amikor a mi nemzetségünk is felkereste őt. Apám, Járed hosszan beszélgetett vele és Ádám becsülte őt, mert Járed akkor még Ádám tanácsai szerint élt. Amikor aztán meghallottam, hogy Ádám újra útra kelt, utána indultam, s rátaláltam a Gihon pataknál.
Milyen szomorú látvány volt azt a szép, erős embert összeroskadt testtel látni a földön! Kezében egy növény kókadozott, néhány szirmú virággal. Megálltam előtte, néhány lépésnyire, és vártam, hogy észre vegyen. Amikor felnézett, meghajtottam magam, ő pedig intett, hogy lépjek közelebb.
- Lásd – mondta -, ezt a virágot. Letéptem a gyökeréről, így elhervad, hiába tartom a kezemben, nem kerül belé új élet. De ha visszateszem a vízbe, újra éled. Érted-e mit mutatok?
Megrántottam a vállam. Mindenki tudja, hogy a lelegelt növény meghal, de közben életet ad annak, aki megeszi. De ő csak a fejét csóválta búsan.
- Látom, nem érted. Egykor, odaát, tele voltunk élettel. Ahová léptem, a fű megéledt. A virágok szirmot bontottak, s ha egy botot felvettem a földről, a kezemben újra kizöldült. Tele voltam élettel! A Magasságbeli életét hordoztam, Vele sétáltam a kertben – most pedig magam is csak kiszáradt ág vagyok. Lásd, a vízben most is ott az élet, s ahová elér, ott minden életre kel, de én bárhová megyek, csak a halált hordozom.
- Ádám atyánk, hogyan lehetnél kiszáradt fa – kiáltottam -, amikor mindannyian a belőled sarjadtunk! Hogyan hordozhatnád a halált, amikor bennünk is te óvod az életet a tanácsaiddal?! Hát nem hozzád járul tanácsért minden nemzedék?! És én is hozzád jövök, mert az útmutatásodra van szükségem.
- Nocsak, talán házasodnál? Fiatal vagy még ahhoz. Vagy saját területet szeretnél?
- Nem érdekel engem se föld, se házasság. Nagyobb dolgot akarok! - Odakucorodtam mellé, úgy súgtam a fülébe: - A legnagyobbat! Visszamenni az Édenbe!
Szomorúan elmosolyodott, megsimogatta a fejem és úgy mondta:
- Azt verd ki a fejedből, az lehetetlen. Ha lehetséges lenne, már rég visszamentem volna. S ha én nem mehetek, hogyan mehetnél te, aki mit se tudsz semmiről. Hagyd el a hiábavaló álmodozást, térj vissza apádhoz és éld az életed. Hamarosan felnősz, aztán majd családot alapítasz és területet találsz magadnak. Ez a világ a miénk, ez a mi sorsunk, ebben lehetsz boldog, ezt keresd. A többit pedig felejtsd el!
Elküldött, én pedig elmentem, de szót nem fogadtam. Ugyan hogyan felejthetném el az Édent, amikor ő se feledi? Hogyan lehetnénk itt boldogok, amikor itt minden romlik, elvadul és szétesik, a tüzes kard mögött pedig minden ép és egész?
Ádám hagyta szétesni a népét, de én majd összegyűjtöm, és visszamegyünk az Édenbe!”
Sípos (S) Gyula, www.szeretetfoldje.hu)
