Turisták Isten országában
Nemrégiben egy szentáldozás utáni csendben kaptam ezt a gondolatot, hogy sokan úgy élünk, mintha csak turisták lennénk Isten országában. Bejövünk, szétnézünk, örülünk, aztán kimegyünk. Igaz ugyan, hogy sokan a saját életüket sem értik és a világban való helyzetükre sem reflektálnak, miért is várjuk, hogy majd Isten országát magukévá teszik? Ha pedig nincs megértés és megélés, akkor marad a sodródás és az értelmetlen csodavárás…
Nem tudom, kiket ért meglepetésként a statisztikai hivatal felmérésének eredménye a hazai keresztények számának csökkenéséről, de engem nem. Ha járjuk az országot, akkor láthatjuk, hány kistelepülésen van kiírva a templom ajtajára, hogy havonta egy szentmise van, esetleg még egy igeliturgia, különben lehet menni valamelyik szomszéd faluba, ahová éppen eljut a pap, akinek 6-7, olykor még több fíliája van. Mivel pedig a katolikus kereszténység még mindig erősen pap központú, ahol nincs pap, ott gyorsan megszűnik a közösség is. Papra pedig nem könnyű szert tenni. A mi városunk az elmúlt évtizedekben két papot adott az egyháznak – felszentelésük után egy-két évvel mindkettő elment… (Részben talán azért, mert csak a szeminárium védett közegéből kikerülve szembesültek az egyház valóságával, részben pedig azért, mert mindkettő „káplángyilkos” plébánoshoz került, akik sikeresen tönkre is tették őket fizikailag és mentálisan is – bocsánat a kemény szavakért…)
A politikai és/vagy kulturális kereszténység sok esetben csak kereszténység-pótlék, identitás-képző elem, amely igen kevés ponton találkozik a krisztusi élettel. (Pedig milyen nagy szükség lenne valódi keresztény, Krisztust követő és megélő politikusokra, művészekre, tudósokra, példaképekre!)
Egy héten egyszer, vasárnap elmenni templomba – derék dolog, az a 168 órából máris egy óra, és ha még napközben is imádkozunk, az még szebb és jobb. De vajon amikor a pap felajánlja a kenyeret és bort Istennek, hányan ajánlják fel magukat – amire a szentmise hív -, ugyanilyen módon Istennek? Vajon hány embernek tör össze a szíve, amikor szembesül Isten igéjével, és kinek nyílik meg a szíve, élete az ideje, szíve és pénztárcája az osztozásra?
Pedig Jézus nagyon ügyesen megtesz mindent, hogy önigazultságunkat megtörje, hogy így késszé váljunk életünk és Isten élete megértésére. Elég a nyolc boldogságot elolvasni, hogy megértsük: nem értünk semmit. Mi az, hogy boldogok, akik sírnak? Hát ezen el kell gondolkodnunk. Mit jelent a lelki szegénység? Hogyan legyünk tiszta szívűek, hogy megláthassuk Istent, és hogyan békességszerzők, hogy Isten fiainak hívjanak minket?
Jézus a példabeszédeken keresztül is arra hív, hogy gondolkodjunk és reflektáljunk saját életünkre és a világra is, hiszen önismeret nélkül nem jutunk előre az istenismeretben sem és a világ megértésében sem - a világ pedig az orrunknál fogva vezet minket. Így aztán csak élünk bele a világba különösebb terv és előrelátás nélkül, bezáródva a saját és a hasonszőrűek jól kimunkált véleménybuborékjába, illúziókat kergetünk és csodákra várunk, mint a piramisjátékba becsalt ember, aki mindig ad egy újabb összeget, hátha mégis igazat mond a csaló és visszakapja a pénzét…
Nekünk értelmes tervekre és komoly, odaszánt munkára van szükségünk, különben újra és újra összeomlik minden. Látjuk ezt a világban és az egyházban is, pedig mindkettőben Isten országának kellene épülnie. Mert szép dolog volt azt mondani másfél évtizede, hogy mi folyamatosan csökkentjük az államadósságot, hogy így védjük hazánkat a külföldi nyomástól – hogyan történhetett meg, hogy most minden eddiginél nagyobb a teher rajtunk és többet fizetünk ki adósságszogálatra, mint a komplett egészségügyre? Szép dolog volt arról beszélni, hogy hazánk a tudás országa lesz, mert így megyünk előre – De akkor miért épült le közben az egész oktatási rendszer? (Az egyetlen magyar egyetem, ami befért a világ száz legjobb egyeteme rangsorába, a CEU, azt meg kiüldöztük…)
Igazi nemzeti ügy a családokat és gyermekszülést támogatni, de ha egy asztal négy lábából csak egy áll – jelen esetben az adókedvezmények -, és hiányzik a többi -, a lakhatás, a megélhetés, az életperspektíva -, akkor az az asztal összedől…
Hasonlóképp: jó a felújított templom, az egyházi iskola, de ha nincs benne keresztény pap, közösség, tanító és nevelő, akkor az csak kő és festék…
Mennyire belefáradtam már a hamis csodavárás hallgatásába! Mi vagyunk az ősnép és most is mi leszünk a világ megújítói – miközben a saját környezetünket se tudjuk rendbe szedni. Egyszer a termálvíz tesz minket gazdaggá, máskor az akkumulátorok, az amerikai elnök vagy az orosz… mi értelme ezeknek? Az életet nem lehet lottó ötösre építeni…
Isten országa olyan, mint a mustármag, ami kicsiben kezdi és hatalmas fává nő, és olyan, mint a kovász: keresztény emberek kelesztik meg, formálják át a világot krisztusivá. Áldozattal, kitartással, hűséggel, értelmes tervek megvalósításával. Ezt a munkát pedig Isten is megáldja, hiszen van hová elhelyeznie áldásait, maradandó módon. Ilyenkor aztán történnek a csodák is, valódi csodák, mert Isten országában, Istennek minden lehetséges…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
