Nagy történelmi tévedések
„Aki nem tanul a történelemből annak újra el kell szenvednie annak minden hibáját” – valahogy így szól a mondás, s úgy tűnik, most a legjobb úton vagyunk afelé, hogy újra elkövessük a történelmünk hibáit. Nézzünk most néhány ilyen tragikus félreértést:
Az egyik ilyen az, amikor az emberi történelem nagy diktátorait és tömeggyilkosait „nagy embereknek” nevezzük – és minél távolabb esnek tőlünk a történelemben, annál inkább -, őket csodálva emlegetjük és így tanítunk róluk. Pedig ezek az emberek egész népeket pusztítottak el, telepítettek át, városokat romboltak le, civilizációkat semmisítettek meg. Valódi antikrisztusi lelkületű vezérek voltak, akik önmagukat istenként ünnepeltették, korlátlan hatalomra törtek és azt gondolták, hogy bármit és mindent megtehetnek. Közéjük tartozik a görög-makedón Nagy Sándor (Alexandrosz) éppúgy, mint a római Julius Ceasar, és utóda Augustus császár. Ők mindhárman – és aztán a római császárok már szokásszerűen -, még életükben istenként imádtatták magukat. De ide tartozik Attila hun vezér, Dzsingisz kán és utódai, köztük a sánta Timur (Timur Lenk vagy Tamerlán), ide a nagy oszmán hódítók vagy épp Napóleon császár. A közeli történelemből talán világos, milyen véres diktátorok voltak Lenin, Sztálin és utódai, illetve Hitler és bűntársai, de azt már elfedi a napi politika zűrzavara, hogy az ő példájukat követi az orosz Putyin elnök, aki minden szerződést felrúgva és háborús konfliktusok sorát indítva próbálja nagyoroszország-álmát megvalósítani, rettenetes pusztításokat okozva. Hasonló hozzá Mao elnök legjobb tanítványa, Hszi Csin-ping kínai elnök a haláltáboraival, áttelepítéseivel és teljes kontroll alatt tartott népével valamint az észak-koreai Kim Dzsongun „legfelső vezető”.
Egy új antikrisztusi erőkultusz van kibontakozóban és az „erős emberek” divatja van megint, ők az új politikai példaképek. A török elnök halomra lőheti belső ellenzékét, Azerbajdzsán elüldözheti az örményeket, mi pedig az erejüket ünnepeljük – hacsak nem látjuk legalább egy kicsit is tisztán, mit tesznek ezek az emberek valójában.
Hazánk is belelépett ebbe a csapdába, Európa számos népével és a világ sok országával együtt. Ez az erő azonban valójában rettenetes gyengeség, amely csak halálhoz és pusztuláshoz vezet. Milyen tragédia, hogy amikor ez a halálos erő megmutatkozik, evilág is csak erővel tud szembe szállni vele, mint egykor Hitlerrel…
Természetesen minden modern állam erőszakszervezet és erővel tartja fenn a maga uralmát az emberek felett. A világ országai mind érvényesíteni akarják a maguk akaratát a nemzetközi porondon is. Rettenetes félreértés azonban azt gondolni, hogy csak az erő számít és a hatalom megszerzése és megtartása érdekében bármit meg lehet tenni! Európát – és általában véve a nyugati civilizációt -, a huszadik század két nagy háborúja tanította meg arra, hogy a nemzeten belüli megegyezéssel (demokráciával) és nemzetközi szerződésekkel, fékek és ellensúlyok rendszerével és garanciákkal, erőegyensúllyal, tárgyalásokkal és a közös jó keresésével kell megoldani a felmerülő konfliktusokat. (Ez sehol sem egyszerű, és a nagy államok mindig hajlamosak voltak arra, hogy éreztessék hatalmukat a kisebbekkel szemben. Például az Amerika Egyesült Államok mindig kísértést érzett rá, hogy saját „hátsó udvarának” tekintse Közép- és Dél-Amerikát, de meg is fizette ennek az árát, mivel számon kérhető maradt országában és nemzetközileg is.)
Ezt a viszonylagos stabilitást rúgják fel most az új antikrisztusok. Az elbolondított népek pedig tapsolnak, mert hasznot remélnek belőle. A luciferi hazugságháló átszövi a társadalmakat, és az egyes szavak újra önmaguk ellentétét is jelenthetik, mindent és semmit, a gátlástalan kalandorok szája íze szerint. Egykor Hitler is mindig békéről beszélt – 1938-ban még a béke emberévé is megválasztották! -, miközben egyre újabb területeket kebelezett be és végül vérbe döntötte a világot. Lenin a néhány fős terrorbrigádját „bolsevikoknak”, azaz többségnek nevezte el (szemben a többségben lévő, ám általa kisebbségnek nevezett „mensevikekkel”), és az alig létező munkásság nevében ölte halomra az embereket a „proletárdiktatúrában”. Végtelen szomorúságomra hazánkban is hódít az „újbeszél”, s vele a hamis hírek gyártása, emberek lejáratása, megalázása, ellehetetlenítése. Az egyik oldal „a magyarok” nevében rekeszt ki, hiszen nyilvánvaló, hogy akik ellent mernek mondani, másképp gondolkodni, azok „nem közénk valók”, a „másik oldal” pedig „Európára” hivatkozva teszi ugyanezt. A nagyobb felelősség azonban mindig azt terheli, akinek a kezében a több hatalom összpontosul…
Ennek a régi/új módinak az egész ország kárát vallja. Most lehetetlenítik el épp azokat az iskolaigazgatókat, akik támogatni merték a pedagógusok megszólalását, hiába ragyogóak a szakmai eredményeik, hiába áll mellettük a tanárok és szülők közössége – nem valószínű, hogy ez az út vezet egy szakma és egy ország felemelkedéséhez…
Jézus Krisztus párbeszédet folytatott mindenkivel. Egyházunk társadalmi tanítása szintén megértésre, párbeszédre és a békés megoldások keresésére szólít fel. Legalább nekünk, keresztényeknek ezt az utat kell, kellene járnunk…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
