A kiengesztelődés szolgálata 3/3: Kiengesztelődés a teremtett világgal
Amikor Isten megteremtette a világot, nem egy zárt rendszert hozott létre, mint egy óramű, amelyben minden alkatrész szorosan passzol, aztán „a gép forog, az alkotó pihen, s évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát javítani kell” – ahogy azt Madách Imre írta Az ember tragédiájában -, hanem egy egymással folytonos kölcsönhatásban lévő, változó és minden irányban nyitott rendszert, az pedig embert azzal bízta meg, hogy „művelje és őrizze azt” (Ter 2,15), mint gondos sáfárja, intézője a rábízott vagyonnak.
Az ember hatalmat kapott evilág fölött, ezt értelmetlen dolog tagadni. Ha nem lenne hatalmunk, nem tudnánk sem építeni, sem rombolni, mint ahogy egyetlen állatfaj sem tud tartós és maradandó kárt okozni az ökoszisztémában, csak az ember. Ha az Édenben élnénk, ez a hatalom mint gondoskodó, bátorító, segítő erő lenne jelen – ahogy Isten van jelen a mi életünkben -, és az egész teremtett világ javára hasznosulna. Sajnos a bűn megrontotta nem csak az Isten és ember, ember és ember közötti kapcsolatot, hanem az ember és a teremtett világ közötti kapcsolatot, s mi a világ őrzői és építői mellett és helyett annak használói és kihasználói lettünk. Mindkét módon jelen vagyunk a világban és a világgal, építjük és pusztítjuk is. (Hogy pedig melyik van túlsúlyban, az napjainkra eléggé egyértelművé vált…)
A történelmi idők kezdetén sem volt ez másképp. A megromlott emberi szív minden korban és minden rendszerben gátlástalanul érvényesíteni akarja a saját akaratát - bár íjjal és nyíllal nyilván más a hatóköre az embernek mint láncfűrésszel és géppuskával. Minden közösség, amely huzamosabb ideig fennmaradt, érzékelte ennek veszélyét, ezért olyan szabályokat és törvényeket hozott, amely korlátozta és szabályok közé szorította ezt az érvényesülési vágyat.
A kereszténységgel új korszakba lépett az emberiség és ez kihatott az ember és természet közötti kapcsolatra is. A kereszténység mítosztalanította a teremtett világot, így az megszűnt félelmetes és átláthatatlan, gonosz erőkkel teli helynek lenni. (A sűrű, sötét erdő, ahol a vasorrú bába tanyázik, lassan visszaszorult a mesék közé.) A kutató, megismerő emberi elme kitört a tabuk világából, kutathatta a teremtett világ működési módját, ami elvezetett a modern értelemben vett tudományhoz és ennek következtében például az addig gonosz csapásként megélt betegségek leküzdéséhez. Ugyanakkor a mágikus gondolkodásmód visszaszorulása, a természet varázstalanítása még nem jelentéktelenítette el a növények és állatok szerepét. Kevéssé ismert, hogy a középkorban törvények védték Isten többi teremtményét. Többször előfordult, hogy amikor kártevők serege zúdult egy város földjeire, akkor hivatalosan perbe fogták őket, hogy azokat onnan elűzhessék, s az ítélet úgy szólt, hogy el lehet űzni azokat, de el kell keríteni nekik egy helyet, ahol lehetnek, mert nekik is joguk van az élethez…
A nagy és negatív változást a „felvilágosodás” hozta el, amikor igyekeznek Istent kiszorítani a kultúrából és a társadalomból – az 1789-es francia forradalom az első nagy példa erre -, és uralkodóvá válik a Madách által is versbe szedett mechanikus szemléletmód, majd pedig az ember teljes „felszabadítása” minden törvényi és morális kötelezettség alól, a természet világával szemben is. Így jutottunk el a huszadik század véres világába, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az emberi civilizáció ezzel a gátlástalansággal a saját vesztébe rohan, elpusztítva maga körül mindent, ami életben tarthatná. Napjainkra minden értelmesen gondolkodó ember számára világossá vált, hogy rettenetes bűnöket követtünk el az egész teremtett világgal szemben, aminek következményeként globális felmelegedés, fajok tömeges kipusztulása, a víz és termőföld megfogyatkozása – és még hosszan sorolhatnánk -, sújtja bolygónkat és világunkat.
Ökológiai megtérésre van szükségünk! Ki kell engesztelődnünk a teremtett világgal, elismerve, milyen súlyos bűnöket követtünk és követünk el ellene – és ennek következményeként embertársaink, a jövő nemzedékei és Isten ellen is. Személyes megtérésre és közösségi, társadalmi szintű „megfordulásra” van szükségünk. Személyes megtérésre - ahogy Istennel és embertársainkkal szemben is -, s ugyanúgy kell megváltoztatnunk gondolkodásmódunkat és tetteinket: például a nyersanyagok pazarló felhasználása helyett szelektív hulladékgyűjtést, az élet javaival való megfontolt és nem pazarló gazdálkodást, a többi élőlény iránti tiszteletet, stb. De jelent ez a közösségi, társadalmi cselekvést is: természetvédelmi jogszabályok sürgetését, a természetpusztító iparágak visszaszorítását, a fenntartható fejlődés – ha van ilyen -, munkálását minden lehetséges módon egyéni életünkben, jó példával szolgálva családjainkban és közösségeinkben.
Ha pedig azt a kritikát fogalmazzák meg, hogy ugyan mit számít az én kis szemétválogatásom, takarékosságom az egész világgal szemben, nyugodtan válaszoljuk: épp olyan sokat, mint a személyes megtérésem Istenhez és kiengesztelődésem egy embertársammal. Nekünk, akkor és ott: mindent! Mert a krisztusi kovász átjárja lényünket, kapcsolatainkat és életre kelti ezt a haldokló világot…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
