A kiengesztelődés szolgálata 3/2: Kiengesztelődés egymással
Posztkeresztény korban élünk, ami nem csak azt jelenti, hogy a keresztény etikai normákat nem érzik magukra nézve kötelezőnek az emberek, hanem azt is, hogy általában véve bármilyen közösségi normát készek elvetni, ha az ellenkezik a saját elképzeléseikkel. Az egyén mindenhatóságának idejében élünk, de mivel nincs, amire az egyén lelkiismerete támaszkodhatna, rabul esik „a test kívánságának, a szemek kívánságának, az élet kevélységének” (1Jn 2,16) és ebből következőleg az egyet nem értésnek, a viszálynak és haragnak. Ez pedig egyenes út az összeomláshoz.
Az emberi társadalmak és közösségek ezt a problémát úgy próbálják áthidalni, hogy törvényeket hoznak, egyre több betartható és betarthatatlan törvényt és rendeletet, amiben aztán az ügyes emberek mindig megtalálják a kiskapukat… (Mi keresztények olykor szörnyülködve beszélünk arról, hogy az ószövetség idején mennyi kötelező törvényt és előírást kellett betartania egy vallásos zsidó embernek, pedig az a szám eltörpül a mi törvényeink, rendeleteink és előírásaink száma mellett…) Ráadásul a törvények egy része a személyi szabadság védelmében a bűnöket védi, így kettős nyomás alá helyezve a lelkiismeretet és az emberi kapcsolatokat. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, ha társadalmaink meghasonlott állapotba kerülnek, és minél inkább védenék a békét és a nyugodt életet, annál zaklatottabbá és viharosabbá, szétesőbbé válnak. Ebben a helyzetben beteljesedő próféciaként olvashatjuk Jézus szavait: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház, amely meghasonlik önmagával, fönn nem marad.” (Mt 12,25)
A világ fiai is felismerik azt, hogy itt valami baj van és a maguk eszközeivel próbálnának is tenni ellene. A társadalomtudományok sok probléma okát és okozatát feltárják, de gyökerében orvosolni nem tudják azt. A megoldást keresve a pedagógia, pszichológia nagyszerű módszereket fejleszt ki, a politika is újra meg újra nekirugaszkodik, és talán még a kudarcaiból is képes olykor tanulni, de az áldott békekor mégse jön el. Nekünk azonban Isten békéje áll rendelkezésünkre, hogy a kiengesztelődés és megbékélés megoldását, gyógyszerét elhozzuk a világnak: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen.” (Jn 14, 27)
Isten gyermekei a kiengesztelődés gyógyszert kínálják fel a világnak. Ez hangzik fel minden szentmisén: „Engesztelődjetek ki szívből egymással!” Mindezt Jézus szavai nyomán, aki a hegyi beszédben így tanítja hallgatóit: „Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj és ajánld föl adományodat.” (Mt 5,23-24) Olyan egyszerű, és mégis oly nehéz ez, hiszen a felmagasztalt önző énünket kellene meghajtanunk hozzá, elismerve hibáinkat és bűneinket, sőt, még akkor is keresni a kiengesztelődést, ha nem mi vagyunk a hibásak. (Márpedig az önző én mindig azt súgja, hogy a másik ember a hibás, amit pedig én teszek az jogos és helyes…)
Meg kell fordítanunk a gondolkodásmódunkat, hogy minden a helyére kerüljön.
Amikor egy ember a szeretet főparancsáról kérdezi Jézust, önmagát igazolni akarván megkérdezi: „de ki az én felebarátom”? Jézus pedig erre az irgalmas szamaritánus történetével válaszol, ami nem csak azért tűnt botrányosnak, mert a pappal és a levitával szemben a kirabolt embert megsegítő, ám gyűlölt szamaritánust adja példának, de azt is megmutatja, hogy nem az a kérdés, hogy ki az én felebarátom, hanem az, hogyan legyek én felebarátja mindenkinek!
A világ a szeretetben áll fenn, mert Isten a szeretet (1Jn 4,16), és a gyűlölet, viszály, harag pedig pusztítja. Ezért mérhetetlenül fontos, hogy kiengesztelődjünk és megbékéljünk egymással, elvégezve a megbékéltetés szolgálatát, ahogy azt Isten ránk bízta. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet – ahogy Jézus a hegyi beszédben elénk rajzolta:
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.” (Mt 5. fej.)
Ha Isten lelkületével élünk, akkor az is magától értetődővé válik, hogy bármilyen nézeteltérés is van közöttünk, több az, ami összeköt minket, mint ami elválaszt. Akkor világossá válik, hogy soha nem adhatjuk fel a párbeszédet. Ez a jézusi aranyszabály: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! Ez a törvény és a próféták.” (Mt 7, 12) Ennek tükrében kell néznünk mindazt, ami körülöttünk zajlik…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
