Erdő Péter bíboros a megváltásról
Az Ehetiben most - szokásunktól eltérően -, nem saját írást teszünk közzé, hanem Erdő Péter bíboros úr beszédét a megváltásról, amely a karizmatikus megújulás tanulmányi napján hangzott el, február 3-án tartottak az Országos Lelkipásztori Intézetben:
"Azt a felkérést kaptam, hogy a megváltásról tartsak ma előadást. Ez azért látszott a meghívók számára - ahogy hallottuk -, szükségesnek, mert korábban tetszetős és félrevezető állítások fogalmazódtak meg olyan műsorokban, amelyek még katolikus médiumokban is elhangzottak.
Három könyvet szeretnék mindenekelőtt azért ajánlani, amelyek azt hiszem, hogy mindenkit kellően tájékoztatnak a témáról. Az első és legközismertebb Benedek pápának A Názáreti Jézus című könyve, abban is a magyar kiadás 2. kötetében megtaláljuk a 173-181. oldalon a megváltásról szóló igazságnak a vonzóan megírt összefoglalását.
A másik fontos könyvünk a Müller-féle katolikus dogmatika , amely 2007-ben jelent meg magyar nyelven. Ebben a 362-369. oldalig ugyancsak megtaláljuk kicsit részletesebben kifejtve a témát. A legkomplettebb, korszerű összefoglalást, amely a források logikáját is fölvázolja, Leo Scheffczyk és Anton Ziegenaus kettős szerzőpárosnak a nyolc kötetes dogmatikájából a negyedikben találjuk meg, amely a krisztológiát és a szótériológiát, tehát a megváltástant tartalmazza. Ott is a 292-321. oldalig, tehát nem túl hosszú, de az a harminc oldal tudományos szinten is megbízható tájékoztatást ad. Nem egyszerűen források felsorolása, hanem strukturáltan mutatja be, hogy miért meggyőző ez a tanúságtétel. Hát ezek alapján akkor térjünk vissza magához a témához.
A katolikus módszer
Az elhangzott, problémás állítások lényege az volt, hogy Jézus kereszthalála nem volt bűnért való engesztelő áldozat, az ő vére nem törölt el semmit. Ilyen engesztelésre ugyanis az akkori előadó szerint nem is volt szükség, mert a bűn nem is okozott kozmikus törést Isten és ember kapcsolatában. Isten sohasem kért szerinte ilyen áldozatot, sőt saját kezdeményezésére már rég megbocsátott mindent. Továbbá a szeretet Istene, az Atya nem is kért volna ilyen áldozatot Fiától, mert akkor vérszomjas és perverz lett volna. Ezután az illető előadó a bűn természetéről is nyilatkozott. Szerinte a bűn csak „egy pszichológiai elakadás” amiért nem hisszük el, hogy Isten feltétel nélkül szeret minket.
Mielőtt az egyes állítások cáfolatára rátérnénk, fontos tisztáznunk, hogy gondolatmenetünk a katolikus teológia alapján áll, annak válaszát keresi az említett témákra. Tehát mindenekelőtt reflektálnunk kell a katolikus teológiai gondolkodás módszerére. A katolikus keresztények magukat kezdettől fogva a názáreti Jézus tanítványainak vallják. Őt fogadják el Messiásnak, vagyis Krisztusnak. Az ő tanítása és megnyilatkozásai alapján értékelik magának Jézusnak a tetteit és az életművét. Hittel vallják, hogy benne elérkezett a kinyilatkoztatás teljessége.
Idézem Szent Pált: „Csodálkozom, hogy attól, aki meghívott titeket Krisztus kegyelmére, ilyen hamar átpártoltatok egy más evangéliumhoz, jóllehet nincs más; legföljebb néhány ember akad, aki megzavar titeket, és igyekszik elferdíteni Krisztus evangéliumát. De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen! Amint már kijelentettük, most újra megismételjük: Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallottatok: átkozott legyen!” (Gal 1,6-9)
Szent Pál Jézus Krisztus evangéliumát véglegesnek és teljesnek vallja, nem pedig valamiféle vitaindítónak, vagy olyasminek, ami később újra és újra alakításra szorul az egyes korok vágyai és igényei szerint.
A katolikus teológiai gondolkodás tehát Krisztus tanítását és művét tekinti a kinyilatkoztatás teljességének. Ennek a kinyilatkoztatásnak a megismeréséhez és megértéséhez a Szentírás és a Szenthagyomány az alap. Az Egyházi Tanítóhivatal mindezt tekintéllyel magyarázza, de nem változtathatja meg. Éppen a katolikus és ortodox egyházak hagyományfelfogása óv meg bennünket a Biblia értelmezésének téves irányzataitól. Ezek egyike a fundamentalizmus, amely az egész Bibliát szó szerint kívánja értelmezni és abban bízik, hogy a Szentlélek közvetlenül mindent megmond bármely olvasónak. A másik téves értelmezés a liberális magyarázat. Eszerint nem is a bibliai szöveg tartalma a mérvadó, hanem azzal összefüggésben mai korunk számára bármilyen elméletet vagy ötletet kitalálhatunk. Ám így a Biblia csak szimbolikus hivatkozási alappá válik.
A katolikus magyarázat azonban hagyományelvű. Ez munkát jelent. Arra kötelez, hogy a korai Egyház hitének emlékeit, az egyházatyák írásait, az egyházfegyelmi dokumentumokat, a zsinatok és pápák megnyilatkozásait tisztelettel tanulmányozzuk és folyamatos egységként szemléljük.
Krisztus ugyanis nem hagyja el tanítványainak közösségét, az Egyházat a világ végezetéig, ahogyan a nagy missziós parancsban olvassuk (vö. Mt 28,20).
Tehát nem az a kérdés, hogy mai felfogásunk szerint milyennek kell lennie az Istennek, vagy hogyan kell cselekednie az Atyának. Ezt nem mi fogjuk meghatározni. A helyzet éppen ennek fordítottja!
A Szentírásból és a Szenthagyományból kell kiolvasnunk, hogy milyen a Mindenható és hogyan működik az emberiség történetében. Ezt pedig imádattal kell tenni, azzal a lelkülettel, ahogyan Mózes megoldotta saruszíját az égő csipkebokor előtt.
Bűnért való engesztelő áldozat mindörökre
Ilyen katolikus módszerrel szemlélve hitünk tartalmát egyértelmű, hogy a Szentírás bőségesen tanúsgot tesz arról, hogy Isten a Fiát engesztelésül küldte el a világba a mi bűneinkért (1Jn 4,10). Az Atya a Fiút a világ üdvözítőjeként küldte el (1Jn 4,14). „Ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket” (1Jn 3,5). Ugyanezt erősiti meg az Egyházi Tanítóhivatal összefoglaló dokumentuma, A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK 457).
Szent Pál teológiai pontossággal fogalmazza meg a Római levélben (Róm 5,19): „Ahogy egy embernek engedetlensége miatt bűnössé váltak sokan, úgy válnak egynek engedelmessége miatt sokan igazzá”. Tehát az áteredő bűn, ami ilyen kifejezésben nem szerepel, de a Biblia teli van a valóságával, szóval az áteredő bűnt eltörlő engedelmesség rejlik Krisztus kereszthalálában. Tehát nem a fizikai szenvedés nagysága, hanem a teljes engedelmesség az, ami tulajdonképpen ennek az áldozatnak a központi ténye. Az Olajfák hegyén Jézus így imádkozik az Atyához: „Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.” – ez az engedelmességet fejezi ki. Jézus engesztelésül adott életével beteljesítette Izajás próféta jövendölését a szenvedő Szolgáról (KEK 615; Iz 53,10–12). Nagyon ajánlom Izajás 53,10-12-t, ahol ez részletesen megtalálható. Ez a rész ugyanis meghatározta a kortársak gondolkodását, sőt minden bizonyság szerint magának Jézusnak az önértelmezését is. Tehát ahogyan Ő a saját messiási szerepét felfogta. Ő ugyanis nem vállalta el, hogy háborúban győztes, szabadító király legyen, tehát a Dávid fia szerepnek ezt a harcos vonatkozását nem fogadta el, a szenvedő szolgának alajkát viszont a saját életével azonosította.
Jézus kereszthalálának engesztelő áldozat jellege kitűnik, mégpedig nagyon erősen kitűnik az utolsó vacsora jelenetéből is, ahol Krisztus testét és vérét említi, amelyet értünk ont. Ezt ismétli az Egyház az Eucharisztia liturgiájában. Hogy is van? „Ez az én vérem, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” A bűnök bocsánatára. Még azt is ismétli az Egyház minden szentmisében. De ugyanígy, amikor áldoztatás előtt felemeljük a szentostyát és azt mondjuk: „Íme az Isten Báránya, íme aki elveszi a világ bűneit.” Tehát teli van a liturgiánk ennek a központi igazságnak a megvallásával. Egyébként gyóntatáskor is mi papok mindig elmondjuk, hogy „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki Szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot.” Tehát Krisztus halála és feltámadása által engesztelte ki, valljuk a mai napig a gyónás feloldozásának a szövegében.
Tehát az Egyház önértelmezésével és hagyományával szögesen ellenkezik Krisztus kereszthalála áldozati jellegének tagadása. Olyannyira, hogy bizonyos szentelések bizonyos egyházi tisztségek elfoglalása előtt a hitvalláshoz hozzá is csatolták éppen a 20. században, külön annak a megvallását, hogy elfogadja az ember Krisztus kereszthalálának és a szentmisének az áldozati jellegét. Így olvassuk: „Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: ’Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára’.” (Mt 26,27–28) Tehát maga Jézus a felejthetetlen szavakban bűnök bocsánatáról beszél és szövetségről. Másik változatában az alapítási szavaknak „az új szövetség az én véremben” (1Kor 11,25). A szövetség, Mózes szövetsége is, a bibliai történetben mindannyiszor, mikor az Úr szövetséget köt, az áldozattal jár. Az áldozat megpecsételi a szövetséget. Úgyhogy ahányszor csak a Krisztusban elérkezett új szövetségről beszélünk, mindig ezt valljuk meg, hogy Krisztus kereszthalálának áldozati jellege van. Azt a tényt szeretném azért hangsúlyozni, hogy maga Jézus is így értelmezi a saját halálát. Nem csak a tanítványok közössége később vagy jóval később, hanem Ő maga. Természetesen nem a fizikai szenvedés önmagában az áldozat lényege, hanem a teljes engedelmesség. Ahogy a Trentói Zsinat tanítja, de nem ez az ősforrás, mert az ősforrás maga Krisztus és az evangélium, (6. sessio Decretum de iustificatione 7: DH 1529): Jézus helyrehozta vétkeinket és elégtételt adott az Atyának bűneinkért (KEK 615). Nyilván az elégtétel teóriának vagy teológiai kifejtésnek a magánirodalomban megjelenő bírálatai bizonyos középkori elméletekre vonatkoznak inkább, azoknak is a szóhasználatára, de ezek egyáltalán nem érintik ennek a teológiai titoknak a lényegét. Nem valami középkori spekulációról van szó, hanem őseredeti igazságról, ami Jézusnak a személyes tudatában is ott élt. Ha ezt tisztáztuk, akkor utána a döntés már nem úgy hangzik, hogy hogyan értelmezzük Jézus művét vagy mit gondoljunk róla, hanem úgy szól, hogy elfogadjuk vagy nem?
„Az Írások szerint”
Ahogyan a KEK 616. pontja tanítja: „A mindvégig való szeretet (vö. Jn 13,1) Krisztus áldozatát megváltó, helyreállító, engesztelő és elégtételt nyújtó áldozattá tette.” Továbbra is a források világában járunk. Szent Pál egyértelműen fogalmaz: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint” (1Kor 15,13). Miért az Írások szerint? Mert Ő ebben az ószövetségi jövendölés beteljesedését látja, pont Izajás Isten szolgájának jövendölésével kapcsolatban. Krisztus eljött, hogy „életét adja megváltásul sokakért” (Mt 20,28; vö. KEK 622). Nem a jánosi iratokban, nem a Zsidó levélben, hanem a szinoptikusoknál. Hogy Jézus küldetése és szenvedése a bűnök kiengesztelésére szolgál, ezt már maga Krisztus és tanítványainak első nemzedéke tudatosan vallotta Izajás próféta jövendölése alapján (Iz 53,10–11). És itt szeretnék rátérni arra, hogy az Újszövetség könyvei mindannyian sugalmazottak, a mi számunkra mindannyian a hitbeli ismeret forrását jelentik. De ha valaki irodalomtörténeti módszerrel, akár kronológiailag, akár műfaji szempontból különbséget akar tenni köztük, állunk elébe! Oly mértékben, hogy nem csupán egyik vagy másik rétegben, nem csupán egyik vagy másik műfajban, hanem mindenütt jelen van ez a gondolat. Nagyon bőségesen kifejti a János evangélium, például a főpapi imában, és a jánosi levelek. Azt gondolnák, hogy jó, már az első század végén meg kellett így fogalmazni. De megvan a szinoptikusoknál is. Például a Mk 10,45 vagy Mt 26,28-at nézzük, ott mindenképpen a „sokakért” és „a bűnök bocsánatára” megtalálható. Tehát őseredeti. Azután a Szent Pál-i szövegeket sem véletlenül idézzük, hiszen azok a mai formájukban többnyire ¦ a korai Szent Pál-i levelek mindenképpen ¦ előbb íródtak le, mint mondjuk a Márk evangélium, amit ma a biblikusok a legrégebbi evangéliumnak tekintenek. Az 1. Korintusi levélben vagy a Római levél 8,32-ben azt találjuk: „Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ő tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta mindnyájunkért”. Egy másik ősi Szent Pál-i említés a Római levél 5,6-11. Ez klasszikus szöveg és nagyon-nagyon régi. Az esemény után, Krisztus kereszthalála után huszonegy-huszonkét évvel született, tehát ki nem emlékezett még magára az eseményre? Azt halljuk: „Krisztus által a hit segítségével utunk nyílt a kegyelemhez, amelyben élünk és dicsekszünk is Isten fiai dicsőségének reménységével. De nem csak ezzel, hanem szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem sarjad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből remény, a remény pedig nem csal meg, mert Isten szeretete kiárad szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által. Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben meghalt a gonoszokért, pedig az igazért is alig hal meg valaki, legfeljebb a jótevőért adja életét az ember. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Most tehát amikor már megigazultunk vérében, sokkal inkább megment minket a büntetéstől.”
Ennél, azt hiszem, határozottabb és teljesebb értelmezése Krisztus áldozatának nem szükséges, de azért teli van a Szent Pál-i korpusz hasonló értelmű kijelentésekkel. Például 1. Korintusi levél 5-6: „húsvéti bárányunkat, Krisztust megölték” – ugye húsvéti bárány, mint áldozat. Azután 1Kor 6,20; 7,23 és még sorolhatnám. De a Zsidókhoz írt levél, amit manapság nem Szent Pálnak tulajdonítanak, szintén hatalmas tanúság emellett a megváltó áldozat-jelleg mellett, hiszen éppen Krisztus papságát erre alapítja, hogy Ő nem borjak és bakok vérével, hanem a saját vérével lépett be a szentélybe és örök megváltást szerzett. Tehát mit csinált? Megváltást, szabadulást szerez nekünk, mert bűnért való áldozatul saját magát ajánlja fel. Krisztusnak a főpapi jellegét a Zsidókhoz írt levél részletesen bizonyítja. Azt nem kell mondanom, hogy a szinoptikusok keretében Lukácsnál és az Apostolok Cselekedeteiben is megjelenik ugyanez a gondolat éppen úgy, mint a Corpus Paulinumnak a késői leveleiben, tehát a pasztorális levelekben, itt a Timóteusnak írt 1-2. levélre gondolok. De a katolikus levelekben is. A második Péter levelet ma az Újszövetségnek viszonylag késői könyvei közé sorolják, de hát ez azt jelenti, hogy a legkorábbitól a legkésőbbi iratig az Újszövetség szent könyvei gyakorlatilag mindnyájan tanúságot tesznek emellett. Ez nem lehet egy középkori vagy egy késő ókori filozófiai spekuláció eredménye, hanem kőkeményen visszamegy magának Jézusnak az önértelmezésére. Ez viszont azt jelenti, hogy mitől váltott meg minket? Mitől szabadított meg minket? Nem attól, amitől sokan a kortársak közül várták volna, a Római Birodalomtól, a római uralomtól, hanem a bűntől. A bűn gondolata az egész Bibliában egy központi téma, lehet, hogy ma egyes körökben nem divat róla beszélni, de már az Ószövetség arra a kérdésre, hogy mi az oka a földi életben való nyomorúságnak, bajnak, azt válaszolja, hogy a bűn, és elmondja a teremtés történetének keretében az ősbűnt és később is újra és újra, akár Izrael sorsán keresztül is. Mindig először elmondja a nép bűneit és utána mintegy büntetésként a történelmi csapásokat.
A bűn misztériuma
A bűn misztériuma nem összefüggés nélkül áll az emberiség történetében. Bármilyen gnózisra hajló spekuláció mondhatja, hogy csak elakadások vannak, bűnök nincsenek, de ez már maga is, pusztán filozófiai síkon, az emberi szabadság tagadását jelenti.
Mert az ember a Biblia szerint Isten képmására alkotott, vagyis tudatos és szabad lény. Vagyis vannak olyan tetteink, amelyek nem történnek velünk csupán, hanem amelyekben cselekvő főszereplők vagyunk. Azt pedig, hogy az ember képes erkölcsileg jót vagy rosszat választani, azon az alapon mondhatjuk, hogy tudatával képes megragadni Isten parancsait, az erkölcsi törvényt, akár a természetből kiolvasva, de az emberi törvényeket is. Ezen alapul a világi társadalmakban is a büntetőjog egész rendszere és a felelősségrevonás indoklása. Ha nem volna emberi szabadság, akkor miért vonom felelősségre a bűnözőt? Ha még erre nézve sincs egyetértés egy társadalomban, akkor eluralkodik az anarchia és a gyilkos ösztönök tobzódása.
A bűn tehát nem pusztán történés, mint mondjuk a betegség, hanem szabad és felelős emberi cselekedet, amellyel szembe fordulunk Isten akaratával. Vagyis a bűn Isten és ember viszonyának erőterében helyezkedik el. Kant az emberben rejlő erkölcsi érzéket egyenesen istenbizonyítéknak tekintette.
Ha már minden bűn eleve meg lenne bocsátva, akkor Jézus a Miatyánkban, melyből személyes hangja hallatszik ki, nem rendelte volna, hogy azt kérjük az Atyától: „Bocsátsd meg a mi vétkeinket”.
Természtesen az imának ez a mondata szó szerint azt jelenti: „engedd el a mi adóságainkat”. A bűn adósságnak nevezése azonban Jézus korában ismert volt, ő maga pedig megrázó erővel szól erről abban a példabeszédében, amelyben két adóst említ: az egyik tízezer talentummal, a másik száz dénárral tartozott.
Hogy pedig a bűn megbocsátása előfeltételként bánatot és megtérést kíván, vagyis annak elhatározását, hogy szakítunk a bűnnel, Jézus maga hangsúlyozza már igehirdetésének kezdetén, ahogyan a Márk evangéliumban olvassuk (Mk 1,15). Ott is az van, hogy „tartsatok bűnbánatot, [...] térjetek meg.” Az egy fordulatot jelent az ember életében, hogy a rossz útról térjen át a jó útra.
Összefoglalásul: Jézus kereszthalálának megváltó áldozat jellege nem késői spekulációk terméke, hanem őseredeti valóság, magának Jézusnak, tanítványainak és minden idők katolikus Egyházának ez volt a meggyőződése. Hogy ennek mi az oka, mik az összefüggései Isten tervében, ez misztérium, de nem is lehet más, mert Isten gondolatai nem a mi gondolataink, az ő tervei mérhetetlenül felülmúlják az ember kategóriáit (vö. Iz 55,8).
Ha tehát mi akarnánk meghatározni, hogy ő mit gondolhat, akarhat vagy tehet, akkor gyökerestől elszakadnánk a zsidóság és a kereszténység alapvető vallási meggyőződésétől, amely szerint Isten mindenható, örökkévaló, személyes és végtelenül felülmúlja az embert.
A Szentírás és a hagyomány a tanítómesterünk, nem az emberi spekuláció. Puszta emberi értelmünk rányílik ugyan a végtelenre, vágyunk ugyan szívünk mélyén az Istenre, de saját erőnkből nem tudjuk sem felfedezni, sem megérteni létének gazdagságát. Létének tényét esetleg a teremtett világ alapján természetes ésszel is felismerhetjük, ahogyan Szent Pál nyomán az I. Vatikáni Zsinat tanítja, de létének gazdagságát megérteni csak az Ő kinyilatkoztatásából lehet. Ő az, aki szól hozzánk, Ő az, aki kinyilatkoztatja nekünk mindazt, amit boldogságunk érdekében közölni akar velünk.
Ha pedig hitünk kinyilatkoztatáson alapul, akkor az az igazi kérdés, hogy az eredethez, Krisztushoz és az apostolokhoz visszavezethető-e a hitbeli meggyőződésünk, mert ez az igazság ismertetőjegye."
(Az előadás hanganyagát Árky Kristóf jegyezte le. A szöveget Kunszabó Zoltán gondozta.)
