Néhány megjegyzés az Egyház válságáról
A rendszerváltáskor településünkön tízezren éltek, ebből több, mint hatezer vallotta magát katolikusnak. Most tizenötezren vagyunk, ebből mintegy négyezren vallották ugyanezt, s ennek is csak 10-15 százaléka jár templomba – igaz, hogy ezek egy része buzgó, közösségekbe járó, imádkozó és szolgáló testvér. Akár igazolhatnánk is ezzel a próféciát, hogy a jövő egyháza kisebb, ám buzgóbb és szentebb lesz – de azért ne elégedjünk meg ilyen olcsó válasszal.
Az Egyház a világ jó részén most is üldözést szenved, így valószínűleg ők egészen mást értenek válság alatt, mint mi itt Európában, Amerikában és Ausztráliában. Számunkra az a kihívás, hogyan legyünk keresztények egy egyre önzőbb, individualistább világban, ahol mindenkinek joga és lehetősége saját istenévé lenni, illetve olyan istent kreálni és imádni, amilyet csak akar.
Az egyre bizonytalanabb léthelyzetre a keleti ortodoxia a jól bevált történelmi választ adja: még jobban oda simulni a hatalomhoz, akinél a pénz és a fegyver, s aki biztosítani tudja az egyházi struktúra fennmaradását. Nagy a fizetség – Kirill pátriárka és társai többszörös milliomosokká lettek -, de nagy az ár is: meg kell áldani a fegyvereket, igazolni a háborút és a Főnök összes döntését, bármily pokoliak is azok.
Eközben a Nyugat egyházai is keresik a megoldást. Vannak, akik az Egyház túlélését a világgal (és így a bűnökkel) való kiegyezésben látják, míg mások inkább a minél teljesebb elzárkózást választanák, egy sohasem létezett múltbéli álomegyházra hivatkozva. Ferenc pápa azonban a hatalom koncentrálása, a szilárd és merev bunker-egyház kiépítése helyett egy harmadik utat választott: egy testvériesebb, közösségibb, az evangéliumi tanításhoz visszanyúló egyházhoz vezető utat, amely határozottan tud beszélni az egyéni és közösségi bűnökről, ugyanakkor Isten irgalmas szeretetével tekint minden emberre.
Mi pedig itt, a kis hazánkban, egyházilag is „kompország” vagyunk, amely keletről és nyugatról is össze tud szedni jót s rosszat egyaránt. Egyházunk szereti a pénzt és befolyást, amit a világi hatalom ad, így lehet egyre több iskolánk, kórházunk, focipályánk, még ha egyre több keresztényünk nem is. (Az országos hatókörű törökbálinti Tüdőgyógyintézetet most kapta meg ajándékba a református egyház, s nekem vannak kételyeim, mennyiben volt ez jó döntés – de majd meglátjuk…) Megfizetjük a „vagyon” árát: csenddel, tiltásokkal, politikai hűségnyilatkozattal, bármilyen párt legyen is hatalmon – így volt, így van, és lehet, hogy így is marad…
De ugyanígy „begyűrűzik” hozzánk a bűnöket relativizáló, a világgal „kiengesztelődő” irányzat éppúgy, mint a szuperkonzervatív, már a II. Vatikáni Zsinatban is rosszat látó nézetrendszer. Mindezek mellett és felett azonban hallható Ferenc pápa hangja, és példája sokakat inspirál egy krisztusibb út követésére…
Azt hiszem, hogy egyházunk valóságos ereje és jelenléte nem mérhető le sem statisztikai adatokon, sem tömegrendezvényeken, ennél sokkal differenciáltabban kell szemlélni magunkat. Például a rendszerváltás után a katolikus karizmatikus megújulás országos találkozója megtöltött egy tízezres stadiont, ma ez nem menne – viszont akkor szinte csak ez az egy megújulási mozgalom volt színen, míg ma sokkal több lehetőség közül választhat bárki, hogy milyen módon szeretné megélni a hitét. Ha az ezekhez tartozók számát összeadnánk, valószínűleg tízezernél magasabb összeg jönne ki… És ellenpéldaként: Ferenc pápa látogatásai és az ehhez kapcsolódó programok százezres tömeget mozgattak, s büszkén mondhattuk, hogy lám, él az egyház – ha viszont belegondolunk, hogy az óriási anyagi és szellemi ráfordítással az elvileg hatmilliós katolikus kereszténység tizedénél is kevesebb embert tudtunk megmozdítani, akkor bekapcsolhat a vészvillogónk…
Ha és ahol erős az egyház, ott azért az, mert képes kiállni a krisztusi tanítás mellett, képes közösségeket létre hozni és fenntartani, és az embereket befolyásoló módon meghirdetni a megtérést és megújulást. Az ilyen egyház olyan, mint a kovász: szinte méretétől függetlenül képes hatni a társadalomra, és jó irányba „keleszteni” azt. Ha pedig ezt nem tudja megtenni, akkor gyenge, függetlenül attól, hogy vannak-e intézményei vagy nincsenek, sokan vannak-e vagy kevesen, van-e pénzük vagy nincs. (Ezzel nem az intézmények ellen beszélek – bárcsak tele lennénk keresztény iskolákkal és benne keresztény tanárokkal és élő hitű gyerekekkel! De ha ezek az utóbbiak nincsenek, az épület és titulus nem fogja kereszténnyé tenni a gyereket…)
Statisztikák helyett szentekre van szükségünk. Emberekre, akik hiszik és tudják, hogy Jézus Krisztus a megoldás a világ bajaira és addig imádkoznak, gondolkodnak, szerveznek, dolgoznak, amíg sikerül kitapogatniuk a jó választ és meg is valósítják azt.
Vagy legalábbis elindulnak az Úton…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
