Nézőpont-váltás
Számunkra, keresztények számára talán az egyik legnagyobb kihívás, hogy már ne ebből a világból tekintsünk az Isten országára, hanem Isten országából erre a világra. Nehéz dolog ez, hiszen születésünk óta ezt a világot „tanuljuk”, ennek szabályai között élünk és próbálunk előre jutni. Magától értetődő, hogy ebből a világból nézünk Isten felé – holott épp ellenkezőleg, Isten felől kellene erre a világra tekinteni.
A Tízparancsolat szerint még csak-csak lehet élni, ha olykor nehéz is. Érthető, hogy miért helyes a ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, tisztelt apádat és anyádat… De hogyan lehet élni a nyolc boldogság szellemében? „Boldogok, akik üldözést szenvednek” – hogyan lehet ezt anélkül elfogadni a saját életünkben, hogy fel ne borulna mindaz, amit eddig jónak és fontosnak gondoltunk az életünkben?
Amikor megtérünk, és elfogadjuk Isten létét és jelenlétét az életünkben, megtettük az első lépést az úton - méghozzá nagy örömmel -, hiszen megéltük, hogy Isten van és szeret minket! Csakhogy ezt követnie kell a második, harmadik és sokadik lépésnek is, egészen addig a radikális fordulatig, amikor képes vagyok – Isten kegyelmével -, mintegy áthelyezni magam Isten országába, és onnan figyelni, élni, megérteni és megélni a világot.
Sok nagy szentnek sikerült ez, sok szenvedés közepette – és ismerjük el, mi még csak az úton járunk, ha ugyan járunk és nem egyhelyben toporgunk, vagy sasszézunk oda-vissza. Láthatjuk azt is, hogy családunk, közösségünk, egyházunk sincs jobb helyzetben. Amikor azt tapasztaljuk, hogy nyugalmunkat, békénket és bizalmunkat, biztonságunkat még mindig külső erőktől várjuk, akkor tudhatjuk, hogy még nem történt meg a váltás, átalakulás az életünkben. Ha politikai pártokba kapaszkodunk – hol egyikbe, hol másikba -, ha a fizetés, a nyugdíj áll a létbiztonságunk közepén, akkor még ebben a világban van a szívünk, és messze vagyunk Jézus szavaitól: nézzétek az ég madarait, mezők liliomait… és ne nyugtalankodjék a szívetek.
Amíg mi és egyházaink is a szerzés lázában égnek, a birtoklás, a hatalom és a parancsnoklás fűti őket, addig a krisztusi élet a legszebb szavak és tettek mellett is kárt szenved. A legnagyobb kár pedig abból fakad, hogy az emberek fejében végül összemosódik a világ és Isten országa és azt gondolják, hogy a kereszténység sem más, mint a világi érdekérvényesítés egy módja. Így áll elő az a tragikus helyzet, hogy belecsúszunk egy farizeusi, képmutató életmódba, ami Isten meghazudtolása, és ami ellen Jézus többször is felszólalt (meg is ölték miatta).
Ha ebből a világból nézünk Isten országa felé, akkor még mindig enne a világnak a követei vagyunk, akik el szeretnék, el akarják érni, hogy Isten számunkra kedvező módon lépjen be az életünkbe és rendezze el a dolgainkat – azaz ezt a világot akarjuk érvényesíteni Isten országában. Ha azonban Isten országa felől nézünk ebbe a világba, akkor már a „Mennyország Nagykövetség” munkatársai vagyunk és Isten országát akarjuk képviselni és érvényesíteni ebben a világban.
A két ország a hétköznapokban látszólag nem válik el élesen egymástól, azonban minél inkább krisztusi életet élünk, annál inkább feltűnik a különbség és meglátjuk a szürke maszatolásban a fehér és a fekete, a fény és a sötétség éles határvonalait. Akkor azt is megértjük, hogy Isten „tálib-kereszténységre” sem hív minket, hogy bűnt és sötétséget látva mindenütt hősiesen felszólaljunk a húsvéti nyuszi és a karácsonyi bevásárlás ellen – megbántva ezzel a „kicsinyeket” -, hanem a szeretet radikalitására, mert szeretet nélkül semmi nem ér semmit.
„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha meg nem szűnik.” (1Kor 13,4-8)
Szeretni a legkönnyebb és a legnehezebb is egyszerre. Legkönnyebb, mert mindenki tudja, tudni véli, mit jelent szeretni, hiszen képesek vagyunk a szeretetre. Legnehezebb, mert Istent és felebarátunkat jobban szeretni, mint önmagunkat – ahogy a jézusi főparancs mondja -, olyan áldozatokat kíván tőlünk, amit Isten nélkül lehetetlen megtennünk.
Isten országában élni a legkönnyebb és a legnehezebb is egyszerre. Legkönnyebb, mert Isten mindig velünk van, és legnehezebb, mert, hogy a Szeretet teljessé váljon bennünk, ahhoz Isten országában, a Szeretet világában kellene élnünk, és onnan szeretni ezt a világot…
Hogy hazánk a Szeretet földje legyen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
